Pál hálát ad az ottani gyülekezet hitéért (2), a csodáért, hogy az apostol hirdette evangélium szavait bizonyossággá elevenítette a Lélek az ottaniak életében, s ők az élő Istenhez tértek (9). E csoda az Isten cselekvése, a választottság, az üdvösség jele, kegyelem (4). Pál hálát ad azért is, hogy a gyülekezet Jézus Krisztusba vetett hitének látható következményei vannak: szeretetből és reménységből fakadó munka, fáradozás és állhatatosság (3–4). Szavak nélküli igehirdetés ez, megerősíti majd a szavainkat is, az Úrtól készített időben. A thesszalonikai gyülekezet hitéről az egész tartományban tudnak már, sőt, szerte Akhájában, ahol a levél írásakor szolgált az apostol. Az élő hit hiteles hit, ezért lehet példává, hiszen Jézus Krisztus követőivé a mi példánkat követve lehetnek mások (6). Pál hálát ad a végső reménységéért. Ez azóta is közös reménységünk: várjuk a feltámadott Urat, aki megszabadít bennünket, és teljessé teszi azt, ami hitben már a miénk, de ami itt még töredékes. Még annyi nyoma van e világban annak a haragnak. Ez az ember nyomorúságának terméke: önzés, érdekek, indulat, hergelés, gyűlölet. Joggal van rajtunk emiatt az Isten haragja. A szabadítás az, hogy Isten már levette rólunk haragját, kinyilvánította üdvözítő szeretetét számunkra, tevékeny szeretetre s az Úr várására késztet (10).

Ez 31.

99. zsoltár

„Az akkori öregedő és tehetetlen antik kultúrában” megjelent az evangélium – írja Ravasz László. Akkoriban (is) számtalan magántudós, bölcs, orvos, kuruzsló, szónok, ügynök, varázsló járta a városokat. Mindegyik igyekezett meggyőzni a hiszékeny lakókat a saját portékájáról. Cserébe ellátás, hódolat, védelem járt nekik. Pál kiemeli, ő senkit sem akart meggyőzni, de nem is félt senkitől, hanem éjjel és nappal dolgozott, hogy eltartsa magát és társait (9). Az apostolt nem vezette hízelgés, kapzsiság, dicsvágy (5–6). Vagyis szándéka nem volt tisztátalan és álnok, mint amikor valaki – az ügy mögé bújva – valójában önmagát képviseli (3). Nyíltan hirdette az Isten evangéliumát Thesszalonikában, mint az Úr küldötte (2–4). Persze, e nyíltságban sok tusakodás rejtőzött (2), Istentől újból és újból elkért bátorság (2), szelíd és önátadó szeretet (8), kérve kérő buzdítás és intés. Jézus Krisztus evangéliumának szolgálata ma is csak így lehet áldott. Azóta kétezer év eltelt, de Jézus Krisztus és evangéliuma ugyanaz. Fontoljuk meg Isten Igéjének üzenetét szolgálatunkra nézve, tartsunk önvizsgálatot és könyörögjünk! Van miért…

Ez 32.

505. dicséret

A szentek közössége az, amiről itt az apostol ír. Ez a közösség Ige-közösség: együtt hallgatták az Isten beszédét, és azt nem emberi beszédként fogadták, hanem Isten szavaként. E csoda felülről adatik. Már az is csoda, a Szentlélek munkája, hogy Isten Igéjétől várják a megszólítást. Ez a közösség hitközösség, mert miközben Isten Igéjét és élő, üdvözítő szavát hallgatják, megtapasztalják Isten Igéjének erejét, a feltámadott Jézus Krisztus hatalmát. A hit: a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit és az ő erejének, hatalmának megtapasztalása. A hit mindig gyakorlat, mert ahol hit van, ott jelek és csodák történnek, ott minden nyomorúság ellenére is átüt a mennyei világ valósága az emberi életen. Ez a megváltó szeretet hatalma, Jézus Krisztus ereje, az örök élet bizonyossága, amellyel ő megtart bennünket mindenkor. Ez az erő, a Jézus Krisztus ereje munkál bennünk, általunk, akik hiszünk. Ez az erő nem rombol, hanem épít, gyógyít, felemel, üdvözít (13). E közösség szenvedésközösség, mert e világban nyomorúságunk lesz (Jn 16,33). Ahol Jézus Krisztus jelen van, ott azonnal támad az ellenség (14–16). Ez a szenvedésközösség a mindennapokban azt jelenti: miközben örülünk az örülőkkel, tudunk sírni a sírókkal is (Róm 12,15). Ez az együttérzés a részvét közössége. Ez a szeretet: tudni, mi fáj a másiknak!

Ez 33.

396. dicséret

Pál személyes vallomása ez. Érzelmi kitárulkozásában a thesszalonikai gyülekezetet örömének és koronájának nevezi. Ez a gyülekezet odaadó életének látható eredménye, Isten benne munkáló kegyelmének visszajelzése. E szent visszajelzésre a hitben szolgáló embernek is szüksége van. Ez a dicsőség az Isten dicsőségét ragyogtatja fel e világban, örömre hangol másokat is, s erőt ad a további szolgálathoz. Pálnak is, küzdelmei között, szüksége volt erre a visszajelzésre, miként nekünk is. Ne fukarkodjunk a bátorító visszajelzéssel mások számára! (19–20) Pál személyes vallomásában reménysége is feltárul, amellyel megnyugvásban tudomásul veszi: hiába akartak újból és újból visszamenni a szeretett Thesszalonikába, erre nem nyílt lehetőség. Itt látjuk: az apostol érzelmi élete az Úr kordájában állt, hiszen vágyakozott arra, hogy személyesen lássa a thesszalonikaiakat, törekedett is erre (17). De elfogadta az Úr döntését, és bizonyossággal tudta: az Úr színe előtt találkozni fognak. Igen, Jézus Krisztusban miénk a viszontlátás reménysége (19). Pál nem keseredett meg, öröme végig megmaradt.

Ez 34.

260. dicséret

Sok élethelyzet próbálhat meg bennünket, amelyek emberileg szinte elviselhetetlenek. Az apostol is számos próbatételt élt meg. Az egyik az volt, ahogy vágyódott szeretett gyülekezete, a thesszalonikaiak után, valamint ahogy aggódott értük. Az apostol életében minden próbatétel a Jézus Krisztus ügye iránti szeretetéből fakadt. Ahol pedig az elviselhetetlenül nehéz helyzetek Jézus Krisztus követéséből fakadnak, ott az Úr azokból mindig ad szabadulást, megoldást. Pál Athénból elküldte Timóteust Thesszalonikába, hogy általa érdeklődjön felőlük, valamint biztassa, erősítse az ottaniakat, hogy meg ne tántorodjanak, ha továbbra is üldöznék őket, hiszen Isten népe erre van rendelve e világban (2–5). Timóteus jó hírekkel jött vissza, a thesszalonikaiak hitét, állhatatosságát és irántuk való szeretetét illetően, s ez az apostolnak is erőt adott (6–8). Az apostol feléledt elviselhetetlen helyzetéből, mert a thesszalonikaiak szilárdan álltak a hitben (8). Vagyis egymás hitét kell erősítenünk mindenkor! A sokféle elviselhetetlen helyzetben az egyetlen erőforrás a Jézus Krisztusba vetett hit. A hit éppen annak bizonyossága, hogy a szabadulás már a miénk. E bizonyosság teszi elviselhetővé az elviselhetetlent!

Ez 35.

483. dicséret

Eljutni saját magamtól a másik emberig! Ez életünk legfontosabb feladata. Ez csoda: az önzéstől eljutni a szeretetig, minden akadály ellenére. A másik ember mindig az, akit az Isten ránk bízott: a szeretteink, akik között élünk, akik mellett éppen vagyunk. Akkor lehet utunk a másik emberig, ha van utunk az Istenig (11), aki képessé tehet bennünket a valóságos szeretetre, leplezett önzésünk ellenére is. A valóságos szeretet, megbocsátva, kipótolja az embertárs hiányosságait, nem pedig keresi és felnagyítja azokat (10). Jézus Krisztus az út: Istenhez, a másik emberhez és önmagunkhoz; mert ebben a szeretetben teljesedhet ki a saját életünk is. De jó tudni, hogy az egyetlen úton járhatunk! Ma megint közelebb: az Úrhoz, egymáshoz, önmagunkhoz. Imádkozzunk: Urunk! Köszönjük, hogy Te vagy az út! Egyengesd utunkat hozzád, egymáshoz, hogy önmagunk boldogságát is így találhassuk meg. Ma is közelebb, közelebb, Uram, tehozzád! Ámen!

Ez 36.

474. dicséret

Istennek tetsző módon élni: ez a megszentelődés, amelyben az Isten Szentlelke vezet bennünket (8). Az intés figyelmeztet, a nem szeretetből kimondott intés inkább megszégyenít. Isten Lelke azonban erőt és örömöt ad a megszentelődés útján. Ez a hívő ember boldog tapasztalata. Mert ahogy haladunk a hit útján, jó megélni, hogy tisztul az életünk, csak az evangéliumi lényeg számít, a hit, a remény és a szeretet, a Jézus Krisztusban elnyert üdvösség öröme és az ebből fakadó hűséges szolgálat. Ennek tapasztalata üdvbizonyosság és a legnagyobb boldogság is, miközben szeretteinkért és a ránk bízottakért közbenjáró könyörgést mondunk, hogy ők is megtapasztalhassák ezt a csodát. Pál megnevez két területet, amelyektől Isten óvó akarata szerint tartózkodnunk kell: a paráznaság és az önző túlkapások sora (3–6). Mi azonban elsősorban azért tartózkodhatunk ezektől, mert Isten Lelke vezet, megtart az egyre tisztuló életben. Hiszen az Úr a tiszta életre hívott el bennünket, abban megőriz, nem engedi, hogy megszégyenítsük nevét. Ő az események Ura is, nem enged bemenni olyan ajtón, amelyen nem szabad! (7–8) Áldott legyen az Úr ezért az egyre inkább kiteljesedő életért, amely Jézus Krisztusban már most a miénk, és odaát beteljesedik!

Ez 37.

166. dicséret