Abnér, Saul egykori tábornoka a Júdán kívüli országrész bábkirályává tette Saul életben maradt fiát, Ísbósetet. Abnér ekkorra már teljesen eltelik Ísbóset feletti hatalmával, még azt is meg meri tenni, hogy Saul egyik özvegyével háljon. A fiú számára ez apja emlékének meggyalázása, s egyértelmű jelzése annak is, hogy Abnér magát tekinti Saul utódjának, az igazi királynak. Ísbóset kevés bátor pillanatainak egyike, amikor ezt Abnér fejéhez vágja. Abnér vérig sértődik, bosszút forral Ísbósettel szemben. Megfenyegeti, hogy még őszerinte is igaz az, hogy Isten Dávidnak ígérte a királyságot, s ezen fog már dolgozni ő is. Meglepő belelátni Abnér gondolataiba. Eszerint mindvégig tudott Isten akaratáról, mégsem követte azt. A maga érdekei miatt szembeszegült vele. Most Isten akarata véghezvivőjeként mutatja magát, de szándékában nem őszinte. Nem Istenért munkálkodik, hanem önmagáért. Isten akarata csak indok, álca, saját érdekérvényesítésének igazolása. Istennek nem tetszik, hogy akaratát, ügyeit önző célokra sajátítják ki: akarata megvalósul ugyan, de a későbbiekben látjuk, hogy Abnérnak nem lesz öröme benne.

Mt 23,13–28.

32. zsoltár

Abnér megelégedve indul haza Dávidtól. Árulása sikerrel járt, Ísbóset sértő megjegyzése miatt Izráel és Benjámin törzseit átállította Dávid pártjára. Közben személyes ambícióinak útját is elegyengette: biztos benne, hogy köpönyegforgatásáért Dávid eljövendő királyságában jut neki valamilyen befolyásos szerep. Teljes a siker. Mindebben pedig ráadásul úgy mutatta meg magát, mint Isten akaratának véghez vivőjét, az egység és béke hírnökét. A látszat tökéletes. Csak azzal nem számolt, hogy Isten nem a látszatok, hanem a szív valódi szándékai szerint ítél. Abnér Isten terve szerinti cselekedeteit is megrontja azok önző és számító szándéka. Isten ügyében forgolódik, de Isten nélkül. Isten képviseletében tetszeleg, de közben nem törődik azzal, hogy tőle múltbeli bűnei bocsánatát kérje. A múltbeli bűnök pedig utolérik. A korábbi harcokban kegyetlenül meggyilkolta Jóáb testvérét, Aszáélt. A bosszúszomjas testvér most elégtételt vesz rajta. Örök figyelmeztetés ez: Isten ügyében csak Istenért és Istennel szabad forgolódni.

Mt 23,29–36.

11. zsoltár

Amikor Saul életét vesztette a filiszteusok elleni csatában, a Gilbóa-hegyen egy amálekita hullarabló, azt gondolva, hogy ezzel érdemeket szerezhet Dávid előtt, azt állította, Saul az ő kezétől esett el. Csalódnia kellett. Dávid nem jutalmazta meg, éppen ellenkezőleg, megölette mint olyat, aki kezet mert emelni Isten felkentjére. Most megismétli magát a történelem. Kihasználva az Abnér halála utáni káoszt, két idegen zsoldos is úgy gondolja, megcsinálhatja a maga szerencséjét. Csellel behatolnak Ísbóset palotájába, és álmában megölik a királyt. Dávid elé járulnak vélt jutalmukért. Abnérhoz hasonlóan tettüknek isteni igazolást adnak: úgy állítják be magukat, mintha ők volnának a Saul házát ért isteni bosszú eszközei. Dávid azonban most is úgy ítél, mint az első esetben. Keményen megbosszulja a szent önigazolással elkövetett önös politikai gyilkosságot. Ismételten megmutatja, hogy nem tűr meg ilyenfajta hamis cselekedetet. Az ő hatalma nem aljas, orvgyilkosságokon alapuló hatalom. Rámutat mindez arra: lehet ugyan, hogy Isten felhasználja a rosszat is örök terve véghezvitelében, de ez nem igazolja a gonoszak cselekedeteit, nem ad felhatalmazást és igazolást senkinek a rosszra.

Mt 23,37–24,2.

60. zsoltár

A révbe érés pillanatai. Dávid hosszú küzdelmek, megpróbáltatások, üldöztetések, az ő és szerettei életét megannyiszor fenyegető veszedelmek után végre fogadhatja egész Izráel hódolatát. Ísbóset halála után megjelennek nála a zsidó törzsek vezetői, és elismerik őt egyedüli királyuknak. A juhok pásztorából a nép pásztora lesz (2). A frissen felkent király egy újabb gyors sikerrel ünnepli meg felkenetését: új fővárost szerez népének, Jeruzsálemet (6–9). Elismerés gyanánt a szomszédos középhatalom, Tírusz királya, Hírám küld békeköveteket és gazdag ajándékokat hozzá (11). A háború, a harcok helyett építkezésbe kezdhet városában – újonnan született gyermekei között már ott van a dicsőséges utód, Salamon neve is (14). Dávid korábban a kevésen volt hű, most pedig beteljesednek rajta Isten ígéretei. „Dávid egyre jobban emelkedett és növekedett, mert vele volt az Úr, a Seregek Istene” (10) – summázza a történéseket a szentíró. De ami fontosabb, Dávid felfogja, hogy nem magának, hanem Istennek köszönheti sikereit: „Ekkor megértette Dávid, hogy az Úr megerősítette királyságát Izráelben.” (12) Adja Isten, hogy a kevésen is hűnek maradva tudjuk várni Isten szabadítását! Ismerjük fel és el, nincs boldogság és megelégedettség, csak őáltala!

Mt 24,3–14.

380. dicséret

Az Istennel élt élet nem jelent problémamentes életet. Dávid révbe éréséről olvashattunk az előző napi Igében, most pedig mégis arról, hogy irigyei vannak beérkezettségének. A filiszteusok legutóbb fényes győzelmet arattak Saul és a zsidók felett. Gyors felvonulással most is elfoglalják a Dávid szülővárosa, Betlehem melletti termékeny völgyet. Van-e más válasz, mint ellenük menni? Dávid nem rögtön cselekszik, nem a maga feje után megy. Istent kérdezi. Kérdése már beszédes: „Kezembe adod-e őket?” (19) Ő már megtanulta ezt. Nincs siker, győzelem és előrejutás, csak Istentől. Isten felel: menj! Dávid megy és győz, de a győztes csatateret nem magáról nevezi el, hanem Istennek állít vele dicsőséget: „Áttört az Úr ellenségeimen, mint víz a gáton!” (20) A filiszteusok bálványszobraikat odahagyva menekülnek (21). Nemcsak hadaikon, de tehetetlen isteneiken is győzelmet arat Dávid. A hívő ember élete nem mentes a nehézségektől. Mégis azok között tapasztaljuk meg leginkább Isten megsegítő erejét. Adja Isten, hogy a próbákon aratott győzelmek után ne tartsuk vissza tőle dicséretünket és hálánkat, neki tulajdonítsuk a dicsőséget!

Mt 24,15–22.

258. dicséret

Lányi Gábor

Dávidnak sikerült hosszú harcok után az északi és a déli törzseket egyesítenie. Jeruzsálem lett az új birodalom fővárosa, és most ide szeretné bevinni a szövetség ládáját, az Úr jelenlétének szent jelét. Ünnepi menet indul el Kirjat-Jeárímból (vö. 1Sám 7,1), de a zarándoksereg útközben átéli, hogy a félelmetes erőt sugározó szent tárgyhoz csak a legnagyobb tisztelettel lehet közeledni. Uzzá nem így tett (6), és ez az életébe került. A pogány környezetbe került láda mégis áldást hoz (11). Mindez Dávid számára nemcsak intő jel, hanem az Úr kegyelmének megnyilvánulása is. Isten áldásáról pedig nem mondhat le. Az ünnepi menet élén, népének papjaként örömében szent táncot lejt az Úr előtt (14). Felesége, Míkal az ősi törzsi kultúra „konzervatív” gyermekeként nem tudja elviselni a „modern” városi (= kánaáni) kultúrából átvett szent tánc szokását. Saul király lányaként úgy véli, nem méltó Izráel királyához, hogy „szolgálóleányok előtt”, önmagából „kivetkőzve” fejezi ki örömét. Dávid válasza: „Az Úr színe előtt jártam szent táncot.” (21) Izráel vallásából később el is tűntek ezek a kánaáni vallási elemek, s vitájukban Hóseás próféta (ha már élt volna) minden bizonnyal Míkal oldalára áll. A kérdés ma is ez: istendicséretünket a „szolgálóleányok” vagy az „Úr színe előtt” végezzük-e.

Mt 24,23–35.

416. dicséret

Isten népe számára természetes volt, hogy szövetséges Uruk velük vándorolt a pusztában, és a szent sátrat mindig ott verték fel, ahol az övéket (2Móz 33,7–10). Amíg Dávid sátorban élt, ő sem ütközött meg azon, hogy az Úr lakóhelye is csak sátor. Most azonban letelepedett népének fővárosa van, ő pedig Sion sziklavárában, cédruspalotában lakik (2). Amikor ellenségeit legyőzve (1) arról gondolkodik, hogy a szövetség ládája részére kőből készült szentélyt épít, akkor maga Isten az, aki e szándékot meghiúsítja. Még aznap éjjel elküldi hozzá Nátán prófétát azzal az üzenettel, hogy a legjobb emberi szándék sem zárhatja a szabad Istent emberkéz által épített kőfalak közé (4–5). Még akkor sem, ha ez prófétai jóváhagyással történne (3). Tudjuk persze, hogy harminc évvel később mégis megépül a templom, és Isten népe ott járul majd az Úr színe elé (Zsolt 27,8), a Sionról várja az Úr áldását (Zsolt 128,5). Ennek ellenére halljuk meg a figyelmeztetést: ne tartozzunk azok közé, „akik azt hiszik, hogy Istent a markukban tarthatják” (Jób 12,6)!

Mt 24,36–44.

367. dicséret

Vladár Gábor