... önmagunkat nőként és férfiként? Egyáltalán föltesszük-e magunknak ezt a kérdést a serdülőkor után? Otthon vagyunk-e a saját testünkben? A legtöbb tizenéves küzd, hiszen még nem tudja, mit kezdjen változó, bontakozó érzéseivel, késztetéseivel és ösztöneivel. Magányosan vívódik, mert nincs senki, akivel a nemi szerepekről beszélni tudna. Aztán, túlélve a serdülő éveket, valahogy túllép, vagy megszokja a bizonytalanságait, és marad örök kamasz, aki szégyelli, rejtegeti vagy harsányan mutogatja a testét. Nincs támasz, biztonságos közösség, ahol a nővé vagy férfivá érés belső harcaihoz eszközt, bátorítást kapna. A nemi szerepeket nem tanítja senki, mert a szülőket és nevelőket sem tanították rá.

Korábban kevésbé volt szükség a tudatos, szóbeli tanításra, mert a nők és a férfiak, az anyák és apák egyértelmű mintát kaptak elődeiktől, és természetesen adták tovább azokat. Nem filmekből vagy internetről tájékozódtak, hanem a családi élet színterében látták, utánozták, követték azokat. Ha szűk volt is a keret, mivel nem álmodhattak vadonatúj utakról, különösen a lányoknak nem volt szabad mozgásterük, mégis voltak fix pontok a felnőtté válásban, amiket nem kellett kitalálni, nem lehetett dönteni róluk, mert adottak voltak.

A gyülekezetekben működő lány- és fiúkörök meghatározó vezetőire ma is hálásan emlékeznek az idősek. A cserkészfoglalkozások célja és tartalma is az önállóságra, önfegyelemre és természetes életre nevelés volt, megfelelő keresztyén felnőtt irányításával. Ma gyakran az az érzésünk, hogy vak vezet világtalant helyzetben élünk, példaértékű irányítók és modellek nélkül.

Tudatlanok vagyunk. Nem ismerjük, milyen működésbeli különbség van nők és férfiak között nemükből fakadó adottságaik miatt. Ha csak arra gondolunk, hogy például egy eseményből a férfi a tényeket mondja el, a nő pedig az érzelmeket, már kiderül, mennyire másként működik az agyunk. Így egészítjük ki egymást. Nem helyes ezek miatt lenézni, megvetni, kritizálni egymást, vagy éppen hierarchiát építeni ezekre. Kapcsolataink kudarcba fulladnak, ha nem tudjuk elfogadni, értékelni, sőt kíváncsian kezelni egymást. Nem az a kérdés, hogy miért más a másik, hanem az, hogyan más a nő és a férfi.

Jézus a férfi tanítványoknak mondja: „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek”. (Mt 11,29) Női követőit öntudatra segíti, feltámadása hírét rájuk bízza. A férfiakat csendesíti, a nőket az evangélium hírnökeiként kiállásra biztatja. Azt tanítja, amire szükségük van.