Az egész Ószövetség legnapsugarasabb része e szakasz. Innen kapnak világosságot Isten egykori ígéretei, sok-sok zsoltár és valamennyi prófétai szó. Sőt, e sugárnyalábok bearanyozzák az Újszövetség lapjait is. Dávid „házat” kívánt építeni az Úrnak, és íme, most ő kapja Nátán próféta útján az ígéretet, hogy az Úr épít neki „házat” (11), azaz örök időkig fennálló dinasztiát (16). Dávid élettörténete arra példa, hogy Isten népének életében minden „házépítés” kezdetén az Úr áll (vö. Zsolt 127,1). Dávidot úgyszólván a semmiből hozta elő: jelentéktelen pásztorfiúcskából lett Izráel királya (1Sám 16,11), aki népének nyugalmat és biztonságot hozott (10–11). De mi lesz Dávid halála után (12)? Az Úr ígéretei ekkor lépnek majd életbe. Utódát (Salamont) Isten a „fiává fogadja”, és „atyja” lesz. Ő építi majd fel a templomot (13), és ha kell, az Úr „férfihoz illő bottal” (14b) fenyíti. Dávid reménysége nem az volt, hogy utóda nála különb ember lesz, hanem az, hogy Isten nem vonja meg tőle szeretetét (15). De eljön majd az idők teljességében az igazi utód, akit az Ószövetség kegyesei is csak a hit szemével láttak, akinek ez a neve: „Velünk az Isten.” (Mt 1,23) Isten népének pedig meg kell tanulnia, Ura nemcsak személyre szabott megbízásokat ad övéinek, hanem nemzedékeken átívelő feladatokkal is megbízza, amelyekben „más a vető, és más az arató” (Jn 4,37).

Mt 24,45–51.

126. zsoltár

Az Ószövetség mélyéről száll felénk ez a csodálatos imádság. A szent sátor félhomályában imádkozó homlokán királyi diadém ragyog. Dávid ámulva tekint arra a kegyelemre, amely üstökösszerű pályáján idáig vezette. Vallomással kezdi, magasztalással folytatja, kéréssel zárja imáját. A Szentlélek a legcsodálatosabb „esztéta”. Dávid megvallja méltatlan voltát, és ezt kérdezi: „Ki vagyok én…, hogy eljuttattál engem idáig?” (18) Megértette, múltja, és még inkább jövője, Isten kezéből kapott ajándék, amelyet csak elfogadhat, mert a hála kifejezésére hiányoznak a szavak (19–21). A neki adott ígéretek és az Izráel történetében végbe vitt szabadítások az Úr nagyságának, páratlan voltának kifejeződései (22–24). Ezért szívből kéri: tegye az Úr valósággá a most kapott ígéreteket, áldja meg Dávid házát (25–29). Akkor vagyunk a legnagyobbak, ha térden állunk Isten előtt. Soha nem vagyunk olyan gazdagok, mint amikor kegyelemért könyörgünk, és soha olyan erősek, mint amikor imádságra kulcsoljuk kezünket.

Mt 25,1–13.

366. dicséret

Dávid király hódításainak listáját olvasva korunk történésze jó okkal emlegethetné Dávid zsenialitását, aki az ókori világ két nagyhatalma (Egyiptom és Asszíria) között tekintélyes birodalmat hozott létre. A szentíró olvasata azonban egészen más. Dávid hadi sikerei, amelyeket már kortársai is Isten csodájának tekintettek, a szentíró szemében az Úr üdvösséget teremtő segítségének a jelei és bizonyságai: „Így segítette meg az Úr Dávidot mindenütt, ahova csak ment.” (6 és 14) Mert az Úr örökre odakötötte magát a Dávid házához, szabadításait pedig népéért teszi. Dávid háborúira természetesen nemcsak Isten győzelmes segítsége a jellemző, hanem a véres erőszak, a hadijog kegyetlen érvényesítése is (2). Dávid uralmának végső célja mégis az, hogy belső rendet teremtsen, „jogot és igazságot” szolgáltasson a népnek (15). E „jog és igazság” valódi célja az, hogy Isten – a népének adott törvénye segítségével – szoros közösségbe vonja Izráelt önmagával. Ez illik Izráelhez. Nem a más népek leigázása, hanem hogy Isten iránti engedelmességben élje az életét. Dávid birodalma még a maga nagyon emberi mivoltában is a végső célra, Isten Jézus Krisztusban meghirdetett országára mutat (Mt 4,17; 5,3).

Mt 25,14–30.

239. dicséret

Saul király fiának, Jónátánnak a halála óta mintegy húsz év telt el. Dávid mégsem feledkezik meg a barátjával kötött hűségesküjéről, mely szerint kölcsönösen gondoskodnak majd egymás utódairól (vö. 1Sám 20,42). Hatalmának csúcsán most beváltja ezt az ígéretét, és a Jónátánnal ápolt baráti kapcsolatot kiterjeszti annak egyetlen, életben maradt fiára, Mefíbósetre is. A Saul-ház szolgája, Cíbá által felkutatott Mefíbóset – egy gyermekkori baleset következtében (2Sám 4,4) – mindkét lábára béna (3 és 13). Dávid az izráeli jognak megfelelően úgy rendelkezik, hogy Mefíbóset, mint egyetlen, jogos örökös (apja, Jónátán a Saul-ház legidősebb fia volt), kapja vissza nagyapjának, Saul királynak a birtokait (9). Emellett pedig szabad emberként élete végéig ellátást kap a jeruzsálemi királyi udvarban, a király asztalánál (10). Az asztalközösség felajánlása az ókori Keleten az uralkodói kegyelem, a megbocsátás jele volt (vö. 2Kir 25,27kk). Dávid nagylelkű asztalközössége előremutat arra az asztalközösségre, amelyet Jézus Krisztus ajánlott fel mindazoknak, akik elfogadják a mennyei Atya Jézus Krisztus által kihirdetett „amnesztiarendeletét” (vö. Mt 9,11–13).

Mt 25,31–46.

364. dicséret

Meghal Náhás ammóni király (1Sám 11kk), Dávid pedig – a diplomáciai protokollnak megfelelően – Ammónba (a mai Amman) küldött követei útján fejezi ki részvétét. Az új királynak nincs finom diplomáciai érzéke (3): a követeket, szakállukat és ruhájukat levágva, megszégyenítve elűzi (4). A megcsúfolás e mértéke (Ézs 7,20; 20,4) válaszlépésre készteti Dávidot, az ammóniak pedig különböző arám törzseknél keresnek szövetségeseket (6). Dávid a kipróbált Jóáb vezérre (vö. 2Sám 3,22) bízza a büntetőexpedíciót (7). Amikor Jóáb észreveszi, hogy a felkészült ammóniak csapdát állítottak seregének, elitosztagot indít Abísaj vezetésével a hátukba támadó arámiak ellen, így biztatva testvérét: „...népünkért és Istenünk városaiért!” (12) Vagyis: a győzelem Isten kezében van. A győzelem után Jóáb azonnal visszavonul Jeruzsálembe. Ez is jelzi visszafogottságát, mert bár egy szomszédos ország megtámadásáról van szó, a támadásnak csupán büntető jellege van. Krisztus tanítványa már tudja: nem elég a „visszafogottság”, mert a hatalom szeretetét egyedül a szeretet hatalma győzheti le. Mert valakit szeretni annyi, mint ezt mondani neki: te nem fogsz meghalni.

Mt 26,1–16.

334. dicséret

Miközben Izráel seregei újabb háborút vívnak az ammóniakkal, a Jeruzsálemben maradt Dávid király olyasmit követ el, ami „becstelenség Izráelben” (Jer 29,23): szemet vet egy háza tetőteraszán mosakodó asszonyra. Bár tudja, nincs lehetősége az asszony megszerzésére, mégis a palotájába rendeli, hogy vágyát kielégítse. Betsabé férje, Úriás katona, a Jeruzsálemben már őslakosnak számító „hettita” népesség (vö. Ez 16,3) tagja, aki éppen az ammóniakkal harcol. Mivel Betsabé teherbe esik (5), Dávid a táborból hadijelentés ürügyén sürgősen magához rendeli Úriást, és hazaküldi feleségéhez. Ezzel véli eltussolhatóvá tenni a házasságtörést (3Móz 15,19kk), mivel így a megfogant élet az ő gyermekeként jöhetne a világra. A király ravasz csapdája azonban meghiúsul, mivel Úriás kínosan ragaszkodik a szent háború előírásaihoz (11), sőt, még ittasan is önmegtartóztató marad (12–13). Megdöbbenünk viszont, hogy Isten választottja, a felkent király prototípusa, a leendő Messiás őse mennyire esendő. „Fiúként” kivonja magát annak az „Atyának” a szeretetéből, aki azt ígérte neki: „nem vonom meg tőle szeretetemet” (2Sám 7,14), és megveti Isten parancsolatát (2Móz 20,14). Itt is érvényes az apostoli szó: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12)

Mt 26,17–29.

440. dicséret

Dávidnak egyetlen lehetősége maradt Betsabé feleségül vételére: Úriás eltávolítása. Levelet ír tehát Jóáb parancsnoknak (14): Úriásnak el kell esnie a harcban. A levelet Úriás viszi magával a táborba, Jóáb pedig gondolkodás nélkül teljesíti a királyi hadúr parancsát (16k; 24). Az Úriás halálhírét hozó küldönc szavait Dávid példátlan cinizmussal fogadja (25): terve elől elhárult az akadály, a harcok folytatódhatnak. Amikor Betsabé a gyászidő letelte után (ez az ókori Izráelben mintegy három hónap volt) Dávid felesége lett (27), már nyilvánvaló volt: az asszony várandós. A fiúgyermek a királyi palotában, királyfiként születik. E drámai történet előtt Dávid végig az Úr kedveltje volt (Zsolt 21,2.3; 89,21k). Különösen visszataszító e háttér ismeretében e hidegvérrel kitervelt gyilkosság (2Móz 20,12), amely Dávidot kitaszítja az Isten által adott törvényes rendből. Nem véletlen, hogy az egész történetben egyszer sincs szó Istenről. Dávid ravasz terve és annak kivitelezése ugyanis „istentelenség”, a szó legteljesebb értelmében. A Betsabé-történet utolsó mondata viszont jelzi, hogy amit Dávid Istentől távol vagy nélküle gondolt megtenni, azt Isten látta, és megítélte (27).

Mt 26,30–35.

338. dicséret