Absolon lázadásával szerzett hírnevet magának. Sámuel második könyvének egyik központi szereplője ő, Dávid fia, aki szembesítette apját mulasztásaival, az igazságszolgáltatás gyengeségeivel. Kimondta sokak gondolatát: a régi szövetségeseitől elforduló, a palota kényelmében udvaroncokra hallgató királynak buknia kell (2Sám 15–19). Absolon reális alternatívát mutatott fel, nem egyszerűen telebeszélte az emberek fejét, hanem a feledésbe merült hátország felé fordult, először Hebrónba ment, elindította felkelését, majd a fővárosba érkezve szimbolikus tettként átvette apja háremét. Így Dávid távozása Jeruzsálemből szánalmas elkullogás lett – de aztán fordult a kocka.

Absolon majdnem tökéletesen felkészült, csak a hűség és tapasztalat szempontjaival nem számolt. Dávid testőrsége és legmegbízhatóbb emberei azonban a király mellett maradtak, és Dávid azt is elérte, hogy a két sereg ne a nyílt mezőn, hanem az efraimi erdőben ütközzön meg. Ezen a terepen a küzdelmet az egyes harcosok ügyessége-tapasztalata, nem a létszámfölény döntötte el, az összetrombitált alkalmi seregnek itt esélye sem volt a hivatásos katonákkal szemben.

Az apa stratégiai tervezésben volt jobb a fiánál, s még valamiben: tudta, miért és mikor kell imádkoznia. Egyetlen mondatban könyörgött csupán: „Kérlek, Uram, hiúsítsd meg Ahítófel tanácsát!” (2Sám 15,31) Ahítófel gyors támadást és Dávid megölését tervezte. Úgy vélte, Dávid kiiktatása után mindenki elfogadná a megváltozott hatalmi helyzetet, helyreállna a béke, a megoldás tehát bölcs és kíméletes. Béke mindenekfelett, a családi belviszály megszüntetése – mintha modern diplomáciai kísérlet ókori előképe lenne mindez. Csakhogy Ahítófel sem számolt egyvalamivel: az Úr Dávidot választotta ki, minden esendőségével és gyengeségével együtt.

Az Örökkévaló Istent soha nem tanácsos kihagyni a számításból.