Az evangélisták részletesen beszámolnak a nagyhét eseményeiről Jézus Jeruzsálembe való bevonulásától kezdve a városban elmondott tanításain és a kivégzéséhez vezető lépéseken keresztül egészen dicsőséges feltámadásának pillanatáig. A szombati napról azonban feltűnően szűkszavúan nyilatkoznak: Máté arról tájékoztat, hogy a vallási vezetők felkeresték a helytartót, és Jézus sírjának őrzésére szólították fel (Mt 27,62–66); Lukács emlékeztet a törvény által előírt munkavégzési tilalomra (Lk 23,56); a többi néma csend. De ha odafigyelünk, akkor megértjük a csend, a sír csendjének üzenetét.

A DIADAL CSENDJE

A vallási vezetők kezdettől fogva gyűlölték Jézust. Gyűlölték, mert a rendszeren kívülről érkezett. Gyűlölték, mert mást tanított, mint ők. És gyűlölték, mert olyan népszerűségre tett szert, amiről ők álmodni sem mertek. Ez a gyűlölet indította őket arra, hogy megvásárolják Júdás árulását, hogy katonasággal fogassák el Jézust, hogy hamis tanúkat állítsanak ellene, hogy Pilátus elé vigyék, hogy azt kiáltassák a néppel: feszítsd meg! Amikor a római légionista lándzsát döfött Jézus oldalába, a gyűlölet görcse lazulni kezdett, amikor a kő odagördült a sír elé, teljesen kiengedett. Meghalt! Vége! A győzelem a miénk!