AZ ÁLDOZATI BÁRÁNY

A friss tavaszi szellő megborzolta a fák leveleit, a rétek, a mezők füveit. Barnabás, az alig egyéves kos vidáman ugrált a mezőn testvéreivel meg a többi kisbáránnyal a vidám napsütésben.

– Olyan jó, hogy tavasz van végreeee! – bégette Berkenye, a nővére, és boldogan beleharapott egy frissen kiserkent fűcsomóba. – Szabadon ugrálhatunk, nem kell bent, az akolban gubbasztanunk.

– Jaj, én már annyira untam a beeeezártságot – bégetett vissza lelkesen Barnabás is –, és a mama azt mondta, hogy valamiféle ünnep is közeleg.

– Igeeen, igeeen! – válaszolt a nővére. – A húsvét a bárányok legnagyobb ünnepe.

– Húsvét? – csodálkozott Barnabás, mert ugyan már betöltötte az első életévét, de tavaly húsvétkor annyira kicsi volt még, hogy semmire sem emlékezett ebből az ünnepből. A karácsonyra már inkább, amikor megszületett a Megváltó. Mondjuk akkor is kicsi volt még, de tisztán emlékszik rá, hogy Jézusnak hívták a Messiást, akit nagyon régen vártak a zsidók. Beáta mama azt mesélte karácsonykor, hogy Jézus a legnagyobb király égen és földön, és mégis, mégis istállóban született, és pásztorok köszöntötték először.

Barnabás nem értette, hogy ezzel mi a baj, hiszen az istálló a legjobb hely a világon. Jobb, mint az akol. Mert az istállóban többféle állat van, és nem szorulnak úgy össze, mint az akolban. Az meg természetes, hogy a világ királyát először a pásztorok köszöntik. Nincs is nagyobb úr egy pásztornál, ő felel mindenkiért, aki a réten legelész.

Szóval a karácsonyra világosan emlékezett Barnabás, de ez a húsvét… Ez nem rémlett neki.

Pedig kiderült, hogy húsvétkor is Jézusról van szó. Aki csodálatos megváltást hozott a báránynemzetségnek.

Mert régen bizony a húsvét nem volt örömünnep a bárányok között. A zsidók az Egyiptomból való szabadulás emlékére bárányt áldoztak a jeruzsálemi templomban minden húsvétkor.

– El tudjátok képzelni, mennyi ártatlan bárány vére hullott egy-egy ilyen áldozati napon? – kérdezte Beáta mama a gyerekeitől.

A kisbárányok szomorúan ingatták a fejüket.

– Sok száz – suttogta Berkenye.

– Vagy ezer – szólt szomorúan Beáta mama. – Pedig az Úrnak sem tetszett ez a sok véresáldozat. Ezt üzente az egyik hírnökével, Ézsaiás prófétával: Mit kezdjek a sok véresáldozattal? Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, a bárányok és a bakok vérében nem telik kedvem.

– De akkor miben? – bégetett bele Beáta mama beszédébe Barnabás.

– A bűnbánó szívben és a töredelmes lélekben. De az, hogy az ember elismerje a bűneit, és még meg is vallja azokat, nem könnyű feladat. Egyszerűbb feláldozni egy kost, mint szembenézni mindazzal a rosszal, amit elkövetett.

– Akkor még ma is… Ma is vannak ezek a szörnyű áldozatok? – kérdezte reszketve Berkenye, aki úgy remegett a félelemtől, mint a berkenyefa levele.

– Istennek hála, már nincsenek. Emlékeztek a karácsonyra, ugye? Isten elküldte Jézust, a saját Fiát a Földre. És tudjátok, miért? Hogy megváltsa az embereket a bűnből. Jézus magára vette az emberiség minden bűnét. Meghalt a kereszten, de harmadnapon feltámadott, és ezzel helyreállt a rend Isten és ember között. És azóta nincs szükség véresáldozatokra.

– Hurrá! Hurrá! – ugrándoztak a kisbárányok. – Jézus megmentett bennünket!

– És minden embert, aki hisz őbenne – bólintott Beáta mama. – Ezért a legnagyobb ünnepünk a húsvét. Mert Jézus megváltott minket a haláltól.