A kibékülés után Absolonban hamarosan feltámad a vágy az apai trón megszerzésére. A négy évig titokban tartott (7) tervnek vannak érzékelhető megnyilvánulásai: trónörökösként túlzó méretű testőrséget állít fel (1; vö. 1Kir 1,5), magához ragadja a királyt megillető bíráskodás jogát (2–4), egyenrangú testvérként köszönti a hozzá érkező szabad izráelitákat, elvetve a királyi udvar (kánaáni típusú) szertartását (5). Nem csoda, hogy maga mellé állítja az északi törzseket (6). Azzal az ürüggyel megy Hebrónba, a déli törzsek központjába, hogy az ottani ősi szentélyben (1Móz 13,18) beváltja az Úrnak tett korábbi fogadalmát (8–9). A hálaadó istentisztelet hamis ürügyén kiáltatja ki magát királynak ott, ahol 20 évvel azelőtt apja király lett (2,4). A lázadás sikerül, sokan csatlakoznak hozzá, közöttük Dávid bizalmas tanácsosa, Ahítófel is (12). A birodalom belső nehézségeit és az öregedő apa gyöngeségeit könyörtelenül kihasználó fiúból szinte sugárzik az alázatnélküliség, a magabiztosság és az alkalmasság tudata. Tipikus karrierista: még Istent sem szégyelli felhasználni terve megvalósításához. Ama másik Fiú viszont ezt mondja: „az Emberfia […] azért jött, […] hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28)

Mt 28,1–10.

187. dicséret

Mit tehet egy apa, ha a fia megtámadja? Mit tehet egy király, ha a fia fellázad ellene? Dávid mint apa: tűr, mint király: kivár. Ezért az ellencsapás helyett a menekülést választja (14). Hivatásos zsoldoscsapata, amely harcászati szempontból magasan felette áll a törzsi csapatoknak, feltétlen bizalmáról biztosítja királyát. Dávid taktikai okokból elhagyja Jeruzsálemet, de jog szerint nem adja fel. A Kidrón-patak irányába menekülő király a város utolsó házánál seregszemlét tart (18), hogy felmérje haderejét. A gáti (=filiszteus) Ittajjal folytatott párbeszéde (19–21) mutatja vezéri nagyságát: a legnehezebb órában is nagylelkűen felajánlja katonájának a szabad elmenetelt. Ittaj pedig arra példa, származástól függetlenül is ragaszkodó szív doboghat egy zsoldospáncél alatt! Hűségesküjéhez az Urat hívja segítségül, jelezve: Izráel Istenéhez tartozik az, aki Izráel királyát szolgálja. Szomorú menetként hagyja el Dávid serege a várost. Éppen azon az úton, amelyen majd egykor Jézus kicsiny tanítványi serege élén bevonul oda. Jézust ujjongó tömeg fogadja, itt „mindenki hangosan sír” (23).

Mt 28,11–20.

356. dicséret

A tapasztalt király menekülés közben sem kapkod, átgondolt intézkedései a visszatérését segítik. Van ideje arra, hogy indulás előtt Cádók és Ebjátár főpapokkal áldozatot mutasson be (24). S bár azok követni akarják az Úr ládájával együtt, ő visszaküldi őket a városba (25). Sorsát teljesen Isten kezébe helyezte, a láda se kényszerítse őt a maga oldalára (26). Arra kéri őket: Jeruzsálemben maradva tájékoztassák őt az eseményekről (28). Az Olajfák hegyén felfelé vonuló, síró király képe (30) ama másik királyt, Jézus Krisztust juttatja eszünkbe (Lk 19,41). Dávid itt kap hírt arról: bizalmas embere, Ahítófel átállt Absolon oldalára. Mivel különösen veszélyes embernek tartja, az Úr segítségéért imádkozik (31). Itt találkozik az arki Húsajjal is (vö. Józs 16,2), s arra kéri, csatlakozzék Jeruzsálemben Absolonhoz, és hiúsítsa meg Ahítófel tanácsosi tevékenységét (33–37). Húsaj tudja, az életével játszik, mégis vállalja a küldetést. Az „oltár mellől” elinduló köré láthatatlan védőburkot fon Isten szeretete, és segítő lelkek veszik körül, minden kockázatot vállalva érte. Elveszíthetünk mindent, de a lélek belső szobájában megmaradt hit mindenért kárpótol, mert a „pusztába vezető úton” (23) társakra találunk.

Róm 1,1–15.

185. dicséret

A király trónfosztása teljesen átértékeli Dávid addigi kapcsolatait. Most derül ki, hogy ki hűséges hozzá, és ki nem. Mefíbóset szolgája, Cíbá (2Sám 9,9) esete azonban más. Két szamárra felférő élelmet hoz Dávid csapatának. S bár ennyi embernek csak jelképes ez a mennyiség, mégis jólesik a figyelmesség, hiszen a menekülő királyi családhoz asszonyok és gyermekek is tartoznak. Amilyen udvarias Cíbá Dáviddal, olyannyira megkérdőjelezhető az árulkodása saját urával szemben. A mindkét lábára béna (9,3) Mefíbóset Jeruzsálemben maradásának oka nyilván Cíbá értelmezése (3: „mert azt gondolja”). Hogyan is következtethetne Mefíbóset az Absolon hatalomátvételéből arra, hogy most övé lesz nagyapjának, Saulnak a királysága. Dávid nem látja át az intéző ravasz mondatának hazug voltát, belesétál a csapdába, és az árulás miatti keserűségében úgy dönt: a hozzá hűtlenné lett Mefíbóset egész birtoka legyen Cíbáé. Később fény derül Cíbá hazugságára és álnok magatartására, és Dávid is változtat a rendelkezésén (19,25–31). E háttérből megvesztegetésnek tűnik Cíbá ajándéka, hiszen segítőkészségével csak Dávid pillanatnyi helyzetét kívánta kihasználni a fogyatékos Mefíbóset kárára és a saját hasznára.

Róm 1,16–32.

348. dicséret

Bahúrimnál, egy patakvölgy egyik oldalán halad Dávid a hadinépével, amikor a másik oldalon, tisztes távolságban megjelenik a Saul rokonságából való Simí, és köveket dobálva hangosan gyalázni kezdi a menekülő királyt (5). Dávid hallgat, sőt rendre utasítja hű emberét, Abísajt, aki szeretné megtorolni a királyt ért sérelmet. Simí vádja (8) királyságának alapjait érinti: nem Istentől kapta azt, hanem erőszakkal szerezte. Ha ez igaz, érvényes-e még az Úr ígérete: „házad és királyságod örökre megmarad” (7,16)? Miért engedi Isten, hogy saját fia támadjon ellene? Dávid nem áll bosszút, mert tudja: közte és a fia között csak az Úr tehet igazságot. Ő nem Absolon elől szalad, hanem Istenhez menekül. Tudja, Simít Absolon sikere bátorította fel, és tettét csak Isten akaratából lehet értelmezni (11). Különben is: ha saját fia az életére tör, mit várhat mástól? Ezért lehet a Jordán menti pihenő az imádság órája: „Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem.” (12) Csalódás, keserűség, sőt bosszú idején mi is csak Dávid Fiának (Mt 21,9) a keresztfán mondott imádságával fordulhatunk az Úrhoz: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)

Róm 2,1–10.

353. dicséret

Absolon, az északi tíz törzs hadi erejére támaszkodva, diadalmenetben érkezik az ország fővárosába. A kíséretében lévők közül a szentíró egyedül Ahítófelt említi (15), aki nemcsak intellektusával emelkedik mindenki fölé, hanem egyúttal a lázadás lelki vezére is. De ott van már Húsaj is, Dávid király titkos megbízottja (vö. 15,34), és azonnal felajánlja szolgálatait az új királynak. Absolon jogos gyanakvását azzal oszlatja el, hogy ő mindenkor Isten választottját szolgálja, az pedig nem lehet más, mint Absolon (19). Az első koronatanácsi ülésen azt tanácsolja Ahítófel Absolonnak, vegye birtokába apjának hátrahagyott háremét (21). A királyi hárem birtokbavétele az uralom teljes átvételének a jelképe az ókori Keleten (vö. 3,7; 12,8). Az ősi törvény (3Móz 18,8; 5Móz 27,20) felrúgásával Absolon a teljes nyilvánosság bevonásával bizonyítja, hogy immár ő a király, apa és fia között többé nem lehet béke, erősítve ezzel is a lázadókat (22). A hihetetlen esetet a szentíró Ahítófel isteni tekintélyével magyarázza (23). A „csalatkozhatatlannak” hitt, az Isten törvényét és az emberi érzékenységet semmibe vevő Ahítófel a Róm 1,22 illusztrációja: „Akik bölcseknek mondják magukat, bolonddá lettek…”

Róm 2,11–16.

233. dicséret

Ahítófel taktikai érettségét bizonyítja helyzetértékelése és újabb tanácsa (1–3). Tudja, hogy a remek szervezőképességű Dávidot csak gyors támadással lehet meglepni, mielőtt még újjászervezhetné táborát. Ezért „még ma éjjel” rajta akar ütni Dávid seregén (2), hogy megölhesse a vezért, s megakadályozza a háború kitörését. Ahítófel tanácsa jó, ezért Húsaj, Dávid titkos segítője nehéz helyzetbe kerül, amikor Absolon tanácsot kér tőle is (6). Dávid érdekében időnyerésre játszik. Tanácsa lényege: kockázatos Dávidot gyorsan megtámadni, mert ha a vállalkozás sikertelen, az elbizonytalanítja egész Izráelt. A biztos siker érdekében nagy csapatösszevonást javasol. Fontos, hogy ennek élén Absolon álljon (11). A javaslata célba talál. Ebben Absolon hiúsága is szerepet játszhatott. A szentíró szerint az Úr rendelte úgy, hogy Ahítófel jó tanácsát elvessék (14). Azon ritka bizonyságtételek egyike ez a könyvben, amely egyértelműen vall arról, ki a történelem igazi Ura, aki nem hagyja, hogy felkentjét gonosz tanácsadók megöljék. Jó tudnunk, hogy miközben tanácsadók serege vesz körül, láthatatlan Urunk mint egyedül igaz Királyunk és Tanácsadónk igazgatja lépteinket (Róm 11,34).

Róm 2,17–29.

26. zsoltár

Az új királyi udvar és a Dávid rejtekhelye között megszervezett titkos hírvivő szolgálat végzi a feladatát. Húsaj értesíti Dávidot Ahítófel tervéről is, nehogy bajba kerüljön a király, ha Absolon mégis az ő javaslatát fogadná el (16). A főpapi fiúk, akik a Rógél-forrásnál megbújva Dávidot rendszeresen értesítik, lelepleződnek ugyan, de kalandos módon sikerül megmenekülniük (17–22). Ki időt nyer, életet nyer, és így Dávid a Jordán folyó túlsó partján elő tudja készíteni seregét a döntő ütközetre. Amikor Ahítófel látja, hogy nem az ő tervét valósítja meg Absolon, Jeruzsálemet elhagyva hazamegy. Az Ószövetségnek ez a „Júdása” bölcs emberként felméri kilátástalan helyzetét, és felakasztja magát (23). Vele Absolon a legfontosabb emberét veszíti el. Dávid serege a Jordán keleti oldalán lévő Mahanaimban (Józs 13,26) gyülekezik; baráti szívek takarókkal és élelemmel fogadják a pusztából érkező harcosokat. Hamarosan megérkezik Absolon serege is a sorsdöntő ütközetre, és Gileád földjén (Józs 18,6) tábort vernek (26). Nem tudjuk, mit élhetett át Dávid a csata előtt, de szép zsoltárával együtt valljuk: „Az Úrtól jön a szabadítás!” (Zsolt 3,9: „Dávid zsoltára, abból az időből, amikor fia, Absolon elől menekült”.)

Róm 3,1–20.

2. zsoltár

Dávid felkészül az ütközetre. Három részre osztott seregét három vezérére bízza. Maga is menne velük, de katonái nem engedik, mondván: itt minden az ő személyén áll vagy bukik (3). Mahanajimban marad, utolsó utasítása: bánjanak kíméletesen fiával (5). A csata színhelye az „efraimi erdő” (vö. Bír 12,4kk). Dávid csapatai megsemmisítő vereséget mérnek az ellenfélre, sok izráeli elpusztul a rossz terepviszonyok miatt is (8). A magára maradt Absolon is menekül üldözői elől, mígnem hosszú hajánál fogva (vö. 14,25) fennakad a sűrű tölgyes fáján. Az egyszerű katona – Dávid parancsa szerint – megkíméli az életét. Jóáb vezér azonban szemrebbenés nélkül három dárdát döf a szívébe: így lesz az egykori támogató Absolon gyilkosává (16). Államérdekből megteszi, amit Dávid, az apa soha nem tudna megtenni. Absolon a családi sírhely tiszteletében sem részesülhet, mert Jóáb közös sírgödörbe dobatja holttestét. Emlékét egyetlen emlékoszlop őrzi Jeruzsálemben, a Király-völgyben (18). Isten minden ördögi tervet meghiúsítva oltalmazza felkentjét, akinek házából származik majd egykor a mi Urunk, Jézus Krisztus, a világ Megváltója.

Róm 3,21–31.

298. dicséret

A győzelem hírét a korábbi hírvivő (17,17), Cádók főpap fia, Ahímaac szeretné megvinni Dávidnak. A Dávidot jól ismerő Jóáb azonban tudja, Absolon halálhíre miatt a király reakciója kiszámíthatatlan (vö. 1,14– 15; 4,10). Mint mondja: „Ma nem örömhírt vinnél, hiszen meghalt a király fia!” (20) Ezért óvatosságból egy etióp (=„néger”) zsoldost bíz meg a feladattal (21). De Ahímaac nem enged, így az etióp után ered, és ebben az ószövetségi „maratoni” futásban megelőzi őt. Mind Ahímaac, mind a később érkező etióp Isten beavatkozásaként értelmezi a győzelmet: az Úr helyreállította az Absolon által megsértett jogrendet (28 és 31). Dávidot azonban elsősorban a fia sorsa érdekli: épségben van-e (29 és 32). Nem feledve Jóáb tanácsát, Ahímaac ügyesen kikerüli a válaszadást, és elhallgatja Absolon halálát. Az etióp viszont zsoldoshoz illő nyers tárgyilagossággal közli az apa számára borzalmas hírt, hogy a fiú elnyerte tettének méltó jutalmát (32). Így kell megértenie a vérző szívű apának, hogy az, aki testvérgyilkossága, lázadása ellenére is öröme, büszkesége és reménysége volt, nem lehet Izráel királya és a Dávid házának szóló ígéretek hordozója. Isten népének királya csak az lehet, akit erre kiválasztott az Úr.

Róm 4,1–12.

225. dicséret

A fia haláláról szóló hír hallatán Dávid összeomlik: az Absolon szívébe döfött dárda őt is szíven találta. Feltántorog a kapu fölötti helyiségbe, miközben vigasztalhatatlanul sír (1). A győzelem nem jelent számára semmit. A király mély gyásza köztudomásúvá válik, az örömünnep gyászra fordul. A győztes sereg elvárná a méltó fogadtatást, ehelyett úgy lopakodnak be a városba, mint ahogyan csatavesztés idején szoktak (4). A tarthatatlan helyzeten Jóáb vezér kijózanító szavai változtatnak: a király gyásza hálátlanság saját, hűséges embereivel szemben, akik életük kockáztatásával védték meg őt és családját (6). Ha most nem áll hadi népe elé, hogy köszönetet mondjon nekik, még a sikeresen levert lázadásnál is nagyobb bajt idéz elő az országban (8). Jóáb intő szavai kicsalogatják Dávidot a szobájából, az apai szív fájdalmán felülkerekedik az uralkodói kötelességtudat. Csapatai győztes seregként vonulhatnak fel előtte, helyreáll a rend és nyugalom (9a). Sok szülő siratta már háborúban elesett gyermekét. Dávid fájdalmának különlegessége, hogy Absolon a saját apja elleni harcban, ellenségként esett el. A szomszédunkban dúló háború árnyékában mi is csak Isten kegyelméért imádkozhatunk.

Róm 4,13–25.

425. dicséret

Dávid ideiglenesen Mahanajimban rendezkedik be, mint egykor Isbóset (vö. 2,8), itt vár a törzsek hívó szavára. Amint az lenni szokott, a levert lázadás után az északi országrészben heves vita alakul ki a Dávid királytól való elszakadás értelméről. Megemlékeznek érdemeiről (külpolitikai stabilitás), és arra biztatják a törzsek vezetőit, hogy a királyt mégis hívják vissza a trónra (11). Érdekes módon nem félnek a király bosszújától – talán azért sem, mert tudják: ők a birodalom legnagyobb népközössége. Délen Júda törzsének (Dávid hazája!) vénei még nem jutottak ilyen döntésre. Dávid a két jeruzsálemi főpapot kéri meg, segítsenek oldalára állítani a véneket (12-13). Júdaiként elsősorban a közöttük levő vérségi-rokoni kapcsolatokra utal. Szilárd kormányzást csak úgy tud kialakítani, ha ez a mindennél erősebb rokoni kapcsolatrendszer ott van háttérként kormányzása mögött. Ehhez viszont meg kell nyernie a júdaiak erős emberét, Amászát, Absolon volt vezérét (17,25). Esküvel ígéri meg neki, hogy Jóáb helyett ő lesz a hadsereg parancsnoka (14). Ezt Amászá el is fogadja, a júdaiak pedig egy emberként hívják vissza Dávidot a trónra (15). Dávid államférfihoz méltó módon nem áll bosszút a lázadókon. Tudja, bármely „igazságos” háborúnál többet ér az igazságos béke.

Róm 5,1–11.

346. dicséret

Nagy a forgalom a „damaszkuszi úton”: mindenki a Jordán folyóhoz siet, a hazatérő Dávid király fogadására. Simí nem is olyan régen még átkot szórt a menekülő királyra, most ott van ezer benjamini emberével és Cíbával (17kk). Megérkezik Gilgálba a teljes júdai sereg, sőt az izráeliek „fél” serege is (41), hogy köszöntsék a régi-új királyt, és segítsék Dávid udvari népét a Jordánon átkelésben. Dávid számára a kegyelem gyakorlásának áldott pillanata a különféle emberekkel való találkozás. Elsőként Simí borul elé, bocsánatért esedezve a korábbi magatartása miatt. Abísaj most is, mint annak idején (16,22), halállal büntetné az Úr felkentjére átkot mondót (22). Dávid „kísértőnek” mondja Abísajt, mert jogtalansággal nem lehet birodalmat építeni, csak nagyvonalú megbocsátással: aki nincs ellene, annak van helye a birodalomban. Simínek is (24). Más a helyzet Mefíbósettel, aki annak idején nem ment a királlyal. Védekezése leleplezi Cíbá korábbi hazugságát (26k), amely alapján Dávid megfosztotta őt ősi birtokától (16,4). Dávid elismeri Mefíbóset ártatlanságát, de nem felejti Cíbá segítségét sem (16,2): a két személy fele-fele arányban osztozhat a birtokon (31). Dávid döntésében érvényesül az igazság, a szeretet és az előrelátás, továbbra is egybekötve a két ember sorsát.

Róm 5,12–21.

458. dicséret

A Jeruzsálembe induló király és az agg Barzillaj megható búcsúzása ismételten felvillantja Dávid emberi nagyságát. Az ókori viszonyok között magas életkorú Barzillaj a Jordán keleti partvidékének egyik leggazdagabb embere, aki Dávidot és kíséretét Mahanajimi tartózkodásuk egész ideje alatt eltartotta. Most Dávid hálája jeléül a jeruzsálemi udvarba akarja vinni Barzillajt. Ő idős korára hivatkozva hárítja el a megtisztelő meghívást, érzékletesen leírva az idős kor jellemzőit: az étel ízét már nem érzi, hallása nem jó, nem tud már különbséget tenni jó és rossz között (36). Már csak azt várja, hogy a családi sírba temessék. Egyébként is: nem jutalom reményében szolgálta urát (37). Maga helyett viszont fiát, Kímhámot ajánlja az udvarba (38), aki előtt még ott az egész élet. Dávid természetesen elfogadja Barzillaj ajánlatát, magával viszi Kímhámot, és megígéri, jól bánik majd vele. Barzillajt megcsókolva megáldja és hazabocsátja. Barzillaj királya iránti hűsége mutatja, milyen örökséget kap, aki nehéz időkben szolgál másoknak (vö. 1Kir 2,7).

Róm 6,1–11.

431. dicséret