„...mindenkinek van egy ábrándja, amelynek beteljesüléséért olykor az egész életet kell feláldoznia” – olvassuk a művészetét bemutató albumban. A beszélgetésünk másnapján tölti be a 86. évét. Önnek mi volt ez az ábrándja? Beteljesült-e?

Beteljesült, mert szobrokat csinálhattam, ráadásul elég sokat sikerült. Tulajdonképpen nem volt különösebb ábrándom, sosem voltam túl tudatos, csak úgy sodort az élet. Nem voltak nagy céljaim, és nem dolgozott bennem az, hogy én mekkora nagy szobrászművész leszek. Csináltam a dolgomat, teljesítettem a pályázati feltételeket és a megrendeléseket. Egyébként eredetileg orvos akartam lenni, véletlenül lettem szobrász.

1954-ben, amikor érettségiztem, beadtam a kérelmemet az orvosira és a képzőművészetire is, de mivel édesapám református lelkész, anyukám meg bárónő volt, és ez akkoriban nagyon rossz pontnak számított, elég reménytelen próbálkozás lett volna. De apukám mindent elintézett: a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond közbenjárását kérte, az orvosi egyetemen pedig Kiss Ferenc professzorét, aki a Magyarországi Szabadegyházak Szövetségének vezetője is volt. Elsőként a képzőművészetin volt a felvételi, a protekció működött, így az orvosira már nem mentem el. Máig ezzel ugratom az orvosaimat: véletlenül lettem szobrász, mert ha az orvosin lett volna előbb a felvételi, akkor oda vesznek fel, és én most világhírű sebészprofesszor lennék. Ezen jót nevetnek, és máris feloldódott a hangulat.

Mik voltak a szobrásztehetség első jelei?

Már gyerekként is állandóan fúrtam-faragtam, még az iskolapad alatt is. Máig itt lapul a bicska a zsebemben, hogy kéznél legyen. Amikor 1945-ben átment a fejünk felett a front, a pincében agyagból katonát és tankot gyúrtam. Ettől számítom, hogy elkezdtem szobrokat csinálni. Persze az orvosi pálya iránti érdeklődésemnek is megvoltak a korai jelei: békákat és egereket boncoltam, lenyűgöztek a szép izmaik.