A „kősziklára épített” balatoni faház története – A budafoki egyház üdültetése –

Református Élet, IV. évfolyam, 39. szám, 1937. szeptember 25.

Vasárnaponként az üdülő nagy helyisége nemcsak az üdülő csoporttal és a hazulról leránduló hívekkel telik meg, de a fürdőtelep körül legyező alakban két kilométer távolságról, felekezeti különbség nélkül jövő s imádkozni vágyakozó lelkekkel is. […] Mikor pedig az utolsó reggeli csendes órában mély csendben zokogva mondja el mindenki üdülésének az élményét és vallja be, hogy mely gonosz indulatából szabadult meg és mi szépet és jót visz haza magával, a pihenésben kisimult arcról és szemekből az evangélium forrása mellett felüdült lélek boldogsága árad szét. […]

Ez az üdültetés temérdek gondot, felelősséget és munkát ad. Sokszor feltámad a kérdés, vajon azzal a temérdek felelősséggel, gonddal, munkával felér-e az az eredmény, amelyet elérünk. Válaszunk, hogy nagyon felér. Egy-egy lélekben és cselekedeteiben is keresztyénné lett csoportot adunk vissza minden üdültetésünk után az életnek. Még aki nem alakult is át egészen, de most már látja és érzi a nagy különbséget az evangélium tanítása és a modern élet tanítása között, a keresztyén ember élete és megkeresztelkedett pogányok élete között. Ifjúsági kereteink duzzadtan megteltek és mind a fiúk, mind a leányok között lüktető munka és élet folyik.

Egy más vallású gyári munkás – kit a gyárban s az életben mint vallástalant tartanak –, kinek felesége és kisleánya nálunk üdült, s vasárnaponként ő is lerándult, az istentiszteleteken részt vett és gyakorlatban látta és érezte a Jézus tanítását, most legjobban buzgólkodik, hogy a gyártól egyházunk részére valamit megszerezzen.

A gyárigazgató csodálkozására, hogy ő, az egyházellenes, így buzgólkodik, ez a munkás így felelt: „Eddig csak hallottam a Jézus tanítását és annak az ellenkezőjét láttam, a nyáron azonban családommal együtt éreztük is a Jézus tanítását a reformátusoknál, tehát segíteni akarok nekik.”