... akkor kell, amikor már nincs remény. Értelmetlen ellentmondás, mégis tapasztaljuk igazságát. Amikor a logikus emberi gondolkozás és az abból táplálkozó bizakodás elfogy, akkor kell a hit az isteni ajándékban, az emberfölötti segítségben mindennek ellenére és mindeneken túl. Miben reménykedünk? Orvosokban, gyógyszerekben, ügyvédekben, tudósokban, pénzben, ezerféle dologban? Kell az emberi reménység, jó kapcsolatok, orvos, ügyvéd, kell a pénz is. Jó, ha van bizalmunk, tegyünk is meg mindent a saját érdekünkben. De a valódi reménységünk Istenben legyen!

„Reménység ellenére is reménykedve” hitt Ábrahám Istennek (Róm 4,18). Ez a furcsa szókapcsolat a kétféle reménységre utal. Egyrészt tanulható az a magatartás és elhatározás, hogy remélni akarok, és teszem, ami rajtam áll, ami a feladatom. A saját döntésemen múlik, hogy nem engedek olyan életérzéseknek, hogy belesüppedjek a kétségbeesésbe, önsajnálatba, keserűségbe, akár a betegségbe, akár a gyászba, akár abba, hogy kilátástalannak tűnik a holnap.

Sok okunk lehet arra, hogy depresszióba essünk. Keressünk okot és főként célokat ahhoz, hogy mégis reméljünk! Ez az emberi reménykedés. Másrészt van a reménység ellenére vagy az emberi reménység mellett is reménykedés (így is fordítható az eredeti szöveg). Amikor az emberi összeomlik, és nincs tovább, akkor is van tovább: a reménység és bizalom Istenben. Ez gyakran éppen az emberi reménység romjain épül föl.

Az emmausi tanítványok csüggedten mennek hazafelé Jeruzsálemből, miután mesterüket a keresztfán kivégezték, mindennek vége. A feltámadt Jézus csatlakozik hozzájuk az úton, és nem ismerik föl. Ők csak mondják a magukét: Jézus volt népük reménye, hatalmasan cselekedett és beszélt, de elfogták, halálra ítélték, meghalt. Ennek már a harmadik napja, nincs mire várni többé. „Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek” (Lk 24,21). Összeomlott a reménységük. Konkrétan megvolt a gondolatuk arra, hogyan jön el a megváltás. A feltámadt Jézus pedig kezdi nekik magyarázni, hogy mit mondtak a próféták a Megváltóról, hogy az Emberfiának szenvednie kell, s ezek beteljesültek. Ők másfajta reménységet tápláltak a lelkükben, és az illúziónak bizonyult.

Emberi reményük romba dőlt, de Jézus megmutatta magát nekik, hogy él, és megtörte, megáldotta nekik a kenyeret. Annál az asztalnál új remény született.

Isteni reménység. Az, ami bátorságot ad a mi hitünknek is, hogy a feltámadt Jézus hozzánk is jön, megáll a középen. Békességet teremt.