Az Ige mellett

V. 8. VASÁRNAP
(39) „…és a hettita Úriás.” (2Sám 23,8–39)

Sok templom közelében van emlékhely, vagy a templomon belül is emléktábla a háborúban elesett hősök nevével. Minden név mögött egy tragédia, egy élettörténet. Igeszakaszunkban Dávid király vitézeit sorolják fel. Valamiféle összegzése a királyságának: nélkülük nem lehetett volna nagy uralkodó. És a hőstettek, felsorolások végén ott áll Úriás is, a hettita katona, akinek feleségét Dávid elszerette, Úriást pedig a halálba küldte. Egy apró megjegyzés, és kinyílik előttünk egy egész tragédia. Egy gyülekezet akkor válik igazi közösséggé, ha nemcsak „kézfogások” vagyunk a templomban, hanem ismerjük egymást. A nevünkön kívül a történetünket is. A 24–39. versek már nem mondanak hőstetteket, csak neveket sorol az Ige. Istennél viszont minden névnek jelentése van. A mennyei valóságban minden név megelevenedik, és világos lesz a mögötte lévő történet. A mi életünk sincs rejtve Isten előtt! Szándékaink, kérdéseink, aggódásunk, örömünk nincs rejtve az Úr előtt. Krisztusba vetett hitünk jelentést ad az életünknek. Boldog, akinek neve fel van írva – nem emléktáblára, nem a hősök közé, hanem sokkal fontosabb helyre: Jézus Krisztus által az élet könyvébe.

Róm 9,6–13.

23. zsoltár


V. 9. HÉTFŐ
(10) „Most azért bocsásd meg, Uram, a te szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem!” (2Sám 24,1–10)

Izráelnek még mindig nem sikerült megtanulnia, hogy harcaiban nem a számok döntenek, hanem Isten. Sokszor az egyházban is a számok bűvöletében élünk. Mintha a gyülekezetről bármi kiderülne abból, hogy mennyi temetés vagy keresztelő van. De vajon létezik-e arra statisztikánk, hogy mennyien maradnak beszélgetni az istentiszteletet követően? Hány szív nyílik meg egymás és Krisztus előtt? Dávid a számok bűvöletébe helyezkedik. Hosszan tartó munkával megszámolja a népet. Mindent tudni akar. Ma könnyen elérhető információáradatban élünk. Nekünk nem kell majdnem tíz hónapot vándorolnunk, két kattintással szinte minden hír elérhető. De a hírekkel, könnyen jött adatokkal nem lettünk bölcsebbek. A tájékozottság alig változott, de a mindentudás kámforos gőgje annál erősebb lett. Dávid bűnbánattal fordul a Mindenható felé. Sokadszorra. Isten sokadszorra is meghallgatja. Az információk elérésénél a hívő embernek sokkal fontosabb került elérhető közelségbe: két összekulcsolt kézre lakik tőlünk a Mindenható. Isten pontosan egy imádságra lakik tőled. Az a mindent tudó Atya, aki sok esztelenségemet, sok bűnömet bocsátotta már meg, Krisztus által.

Róm 9,14–33.

274. dicséret


V. 10. KEDD
(14) „Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalma.” (2Sám 24,11–17)

Dávid bűnt követ el, amiért az egész népnek bűnhődnie kell. Igazságtalannak tűnik, de az uralkodók, az országok vezetőinek hibáiért egy egész népet sújt a rossz. Így volt ez mindig, így van ma is. A nagyobb befolyású, hatalmú embernek nagyobb hatása van a világra. Akire többet bízott az Úr, attól többet is kér számon. Nemcsak a nagy embereknek kell felelniük a felelősségükkel, hanem többek között a szülőknek is: hogyan nevelték gyermekeiket! Ezért használ Dávid többes számot: essünk az Úr kezébe. Ami őt sújtja, az a népet is, ami a rábízottakat, az őt is. Így vagyunk mi is szeretteink körében. Az egyikünk gondja, öröme mindnyájunké. Igénkben elkezdődik a járvány. Ezzel a korábbi népszámlálás eredménye semmissé vált. „Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalma.” Az Úr kezébe esni megnyugtató. De itt az Úr ítélő kezébe esnek. Sokszor látjuk Isten ítéletét népeken, emberek életében is. És mintha még többször látnánk elmaradt ítéletet. Miért? Mert „nagy az ő irgalma”! Az Ószövetség ítéleteinek, dögvészeinek súlyát Jézus Krisztus magára vette, és elhordozta helyettünk. Mert nagy az ő irgalma. Nem csupán „szerencsésebb” korban élünk, hanem Krisztus irgalmában is. Isten irgalma felülről jön, de a szívünkben talál otthonra. Boldog, aki megkapta Isten irgalmának ajándékát!

Róm 10,1–13.

242. dicséret


V. 11. SZERDA
(24) „…nem akarok ingyen kapott égőáldozatot bemutatni Istenemnek, az Úrnak.” (2Sám 24,18–25)

Dávid helyre akarja állítani Istennel a kapcsolatát. Ezért nem bűnbánatot tart, hanem áldozatot mutat be. A mi bűneinkért már az egyszeri és tökéletes áldozatot bemutatta Jézus Krisztus, de nekünk is szükségünk van arra, hogy kifejezzük Isten iránt a szeretetünket, azt, hogy hozzá tartozunk. Arauná, ez az epizódszerepre megjelenő férfi alázattal ajánlja fel családi kincsét, a földet a királynak. De ingyen nem kell. Dávid áldozni akar Istennek. Ma sok mindent ingyen akarunk és azonnal. Könnyen, küzdelem nélkül megszerezni a célokat. De sok mindenben és sok mindenért áldozatokat kell hoznunk. Az Ige figyelmeztet: sok mindennek ára van. A bűnnek, a közönynek. Árat kell hozni az emberekkel és Istennel való kapcsolatunkért. Az életnek vannak küzdelmei, amiket nem kerülhetünk meg. Isten megtanít küzdeni. Az áldozathozatal kiment a világból, pedig az viszi előre életünket és közösségeinket. Tanuljunk meg, ha lemondani kell, ha szükséges hátrébb lépni. Nem magunk miatt, hanem hogy Isten előrébb léphessen életünkben. Közben az Újszövetségre is irányítja az Ige a tekintetünket: Jézus Krisztus már meghozta a legnagyobb áldozatot, legyőzte a halált, hogy nekünk már ne kelljen megküzdenünk vele. Nekünk marad: az élet koronája.

Róm 10,14–21.

154. dicséret


V. 12. CSÜTÖRTÖK
(2) „Amikor az Úr szólni kezdett Hóseáshoz…” (Hós 1)

Fellibben a függöny, és az Ige bemutatja az Ószövetség egyik drámai történetének szereplőit. Jóbnál hirtelen következik be a tragédia; Hóseásnak együtt kell élnie vele. A szereplők mellett kibontakozik a dráma is. Már az elején lehet tudni a konfliktus fő forrását: a próféta és a parázna nő házassága nem tartogat sok jót. A hitetlenség megjelenik a hívő otthonában. Ettől könnyen kihűl az imádság tüze. A szkeptikus és erkölcstelen hangoktól hangos házban nehéz az elcsendesedés. Ez nem nézeteltérés, hatalmas szakadék tátong a férfi és a nő között. A bűn befészkeli magát a családi házba. A született gyermekek nevüket is erről a feszültségről kapják. A férj-feleség békétlensége nyomot hagy a gyermekek életén is. Eggyé válnak szüleik problémájával, és viszik tovább nevükben, életükben. Isten ítélete villámlik végig ennek a családnak az életén. De a történetnek itt nincs vége, sosincs itt vége. A „Nincs irgalom” Irgalommá lesz, a megvetett és eltaszított népet Isten úgy öleli magához, hogy belőle származik majd a Megváltó. Isten nem determinálja az ember életét, hanem hív a változásra. Nem mindig azt üzeni, amit hallani akarunk, de mindig üzeni: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)

Róm 11,1–10.

124. zsoltár


V. 13. PÉNTEK
(1) „Az élő Isten fiai vagytok!” (Hós 2,1–15)

Az egész igeszakasz egyetlen kiáltó szó. Isten szól a próféta által. Érzékeny téma, és érződik a feszültség az Igében. A próféta nemcsak elvette a parázna nőt, hanem elhalmozta sok jóval, egyszóval: beleszeretett. Ez a nagy tragédiája. A „húzd meg, ereszd meg” játékukban őrlődő próféta kiáltásai átszűrődnek Isten szaván. Egyszer elhalmozza, másszor tagadja, hogy hitvese volna. Szörnyű lelki kínok állnak a szöveg mögött. Sokan gyötrődnek kapcsolataikban, ahol szeretnek, de nincsenek szeretve. Minden megátalkodott helyzet, szörnyű kín között Isten bekiáltja: „Az élő Isten fiai vagytok!” Isten a legnagyobb bűneink, vétkeink közben sem mondott le arról, hogy fiainak nevezzen. Övének tart téged akkor is, amikor te nem tartod Istent a tiednek. A nem népem és nincs irgalom határozottsága meginog, megváltoznak a nevek, és a tagadás megszűnik. Isten eltaszít, hogy utána még közelebb vonjon magához. Perbe száll népével, hogy ezt a pert nekünk nyerje meg. De sosem taszít el véglegesen, hiszen gyermekei vagyunk. Amikor messze verünk sátrat tőle, akkor is hazavár, mint az irgalmas apa a tékozló fiát.

Róm 11,11–16.

379. dicséret


V. 14. SZOMBAT
(22) „Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat.” (Hós 2,16–25)

Isten eljegyez. Annyira szeret minket, hogy érzését a beteljesedett szerelem képével fejezi ki. Az eljegyzés elköteleződés. Nem egy gyengén kimondott igen, hanem egy hosszú út végső állomása. Innentől összetartozunk. És egy hosszú út első állomása: a kötelék egyre erősebb. Az eljegyzett már valakihez tartozik, a jel rajta van. Így él a keresztyén ember: Isten eljegyezte az örök életre, az ő végtelen szeretetére. Isten eljegyzett hitű követője nem akar kiesni a kezei közül. Isten megajándékoz a hittel. A hit ajándék, Istentől. Isten megajándékoz minket. Aki átélte ezt az ajándékot, az nem kényszerítésből, hanem örömből át akarja adni másnak is. Az eljegyzett menyasszony megosztja örömét a szeretteivel. A hívő nem tartja magában, hogy Isten hittel ajándékozta meg. Akit pedig megajándékozott, annak ígéri: „megismered az Urat.” Az Istent megismerni nem egy pillantás alatt fogjuk, hanem hosszú évek alatt. A vele töltött hívő életben egyre közelebb kerülhetünk hozzá, azzal a reménységgel, hogy egyszer majd „úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten” (1Kor 13,12).

Róm 11,17–24.

231. dicséret