Isten teremtett világának ajándékai a fák. Viczián Zsófiával, a Budapesti fák – Kéregbe zárt történelem című könyv szerzőjével a Döbrentei téren szerencsés időben találkozunk, hét ágra süt a nap, eső után a fák friss hajtásaiban gyönyörködünk.

– Újságíróként elsősorban a városról, az emberekről szerettem volna mesélni, aztán kiderült, hogy a fa jó fókusz ehhez, nem mozdul el, olyan, mint egy kamera, amely azt „veszi”, ami körülötte zajlik. Érdekeltek a telepítésük körülményei, a hozzájuk kötődő emberi történetek, kulturális emlékek és persze az anekdoták. A pasaréti gyülekezetbe jártunk, azon a környéken nőttem fel, a sok fa hozzátartozott a gyerekkoromhoz. Családunk velencei telkén nő egy gyönyörű ezüst hárs, kiskoromban, amikor arra fölmásztam, mindig el is meséltem neki, hogy épp hol tart az életem – kezdi a túravezetést a négygyermekes anyuka.

A MESÉLŐ FÁK

A Döbrentei tér ma csak árnyéka egykori önmagának, azonban ha a sarkán álló óriási platán mesélni tudna… A fa ugyan nem szólal meg, de a forrásokból felidézhető, hogy ez a platán legalább 115 éves, az 1910-es években tűnik fel a korabeli fényképeken. A Döbrentei tér a két világháború között gyönyörű park volt; pazar virágágyásokkal, szökőkúttal várta a látogatóit. Hátterében ott magasodott az elegáns Erzsébet híd, amelyről oldalt kétkarú lépcsőn lehetett lesétálni a zöldbe: az egykori zöld kicsiny része van már csak meg a híd lehajtója által ölelt ligetben.

A második világháború mindent romba döntött, de csodával határos módon ez a platán, hasonlóan a Rudas előtt álló társához, átvészelte a pusztítást és azt a veszélyt is, hogy a híd újjáépítésekor kivágják – kezdi a fák ismertetését a Sylvester János Református Gimnáziumban hittantanárként dolgozó Zsófia.