Szabó Imre: Elmúlt

Református Élet, 1941. május 10. VIII. évfolyam, 19. szám

... a kor, amelyben az emberek más véleményét nyugodtan, vagy legalább fegyelmezetten meghallgatták. A különböző véleményen lévők még tisztelték is egymást meggyőződésükért. Ma a második mondatnál egymás szavába vágnak, s ha nem sikerül a rövid úton való meggyőzés, a rövid úton való elhallgattatásra készen van egy-két indulatszó, néhány állatvilágból vett hasonlat, s a vita el van intézve. Vannak lelkek, akik a lejátszódó nagy világesemények egyes szakaszaiból mindig nagy előnyt, hasznot számítolnak le, fantasztikus álmokat álmodnak, s csak a nekik kedvező jóslatok befogadására nyitják ki fülüket, mások pedig minden közeli és távoli eseményből vésztjósló tekintettel sötét balvégzetet s komor árnyakat látnak kikelni. Ettől a két szélsőségtől kell a magyar keresztyén embernek magát megőrizni, még ha egy ideig mind a kettő haragját magára zúdítja is. [...]

Az Isten Igéjén és ígéretein táplálkozó embert azonban egy új magyar életérzéssel és életlátással ajándékozta meg az Isten. Az elmúlt két esztendő nehéz belső harcaiból, sok boldog könnyhullatásából, a háromszoros áldásból, a visszatért magyarság szenvedéseiből és hűségéből új magyar lélek született. Kicsi még ez a lélek, de megszületett, és növekszik. Mindenütt meg lehet ezt a lelket találni – szerte az országban.

Ez az új magyar lélek nem részegszik meg az eseményektől, nem festi falra az ördögöt, még ha látja is, különösen pedig nem arra építi történelmét, hogy a sült galamb a szájába repül. Sokan magyarok, jó magyarok, majd csak egy lélekre kapunk, ha míg másokat csodálunk, nem feledjük, hogy magunkat kell szeretnünk s a magunk lelke által kormányoztatnunk. Erre a józanságra és erre az ihletre a magyart most is csak a Szentlélek tanítja, sem a derűlátás, sem a borúlátás, a léleknek ez a két félszemű testvére.