Az ötvenes évek második felében Pál Korinthusban tartózkodott, újabb utazásait tervezte. Jeruzsálembe készült, majd nyugat felé akart fordulni, Rómába, és tovább, Hispániába, a mai Spanyolország területére (Róm 15,23–25).

Róma, az akkori világ központja különleges helyet foglalt el már a korai keresztyének életében is. Nem tudjuk, ki alapította itt az első gyülekezetet, de biztosan nem Pál, aki levelét utazása tervezése során úgy írta meg, hogy még soha nem járt a városban. Épp ezért elgondolkoztató a nagyívű, mély teológiai kérdéseket fejtegető irat utolsó fejezete, melyben Pál mintegy két tucat helyi keresztyént említ név szerint. Honnan ismert ilyen sok helybelit?

A kutatókat már kétszáz éve foglalkoztatja ez a probléma. Van, aki feloldhatatlannak látja ezt az ellentmondást, és arra gondol, hogy az utolsó fejezet eredetileg önálló életet élő ajánlólevél volt, melyet Pál Fébének adott, amikor útnak indította (16,2). Sokan hozzáteszik: lehet, hogy Fébé az ajánlólevelet nem is Rómába, hanem Efézusba vitte magával, ahol Pálnak sok ismerőse élt, például az itt említett Akvila és felesége: olyan rómaiak, akik Claudius császár rendelete miatt kényszerűségből hagyták el a várost, Korinthusba, majd Efézusba költöztek, megismerkedtek Pállal és a keresztyénséggel, majd a császár halála után (kr. u. 54) talán hazatértek (ApCsel 18,1–3.24–26; Róm 163).

Ajánlólevélre a befogadás érdekében volt szükség. Pál abban bízhatott, hogy ismerősei és hallomásból ismert testvérei munkatársát óvni és segíteni fogják. Nem kényszerül kétes biztonságot és ellátást ajánló fogadókba, hanem lesz, aki megnyitja háza ajtaját előtte. Egységnapra készülő egyházunkat a Rómába írt levél utolsó fejezetének névlistája egyszerű kérdéssel szembesíti: számontartjuk még egymást? Ismeretlenül is? Kitárjuk életünk és házunk kapuit egy ismeretlen keresztyén előtt?