„Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10) Talán ezért igyekszünk minden percét megragadni – carpe diem –, így életünket immár erőltetett menetben éljük. Ha mérleget készítünk az elmúlt időről, föltehetjük a kérdést: mennyi volt benne a lenni, és mennyi a tenni? Sajnos a mi kultúránkban a „lenni” többnyire fölösleges időtöltésnek tűnik, holott a csendnek, a csendes, szavak nélküli vagy szavakkal átszőtt imának, meditációnak igen nagy szerepe van a transzcendenssel és a saját lelkünkkel történő találkozásban.

Különbséget tudunk-e tenni a lényeges és lényegtelen dolgok között a hétköznapokban? „Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben semmi sem olyan fontos. Sem a pénz, sem a hatalom, sem a szerencse, csak az, hogy valaki igazán szeresse” (Goethe). Vegyük komolyan, hogy az idő nem a mi birtokunkban van, hanem az Örökkévalóéban. Luther Márton betegágyában fekve jött rá arra, hogy ez nemcsak a halálunk órájára vonatkozik, de az egész életünkre, annak minden napjára, órájára és percére. „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12) Az Istentől elkért idő mindig minősített idő, kairosz, valami olyanra rendeltetik, ami Istennek, embernek egyaránt kedves.

Azonban nem olyan egyszerű különbséget tenni az idők között, mindig mást és mást tartogatnak számunkra. A nehéz idők, a nemszeretem napok elől szívesen menekülünk, ha csak tehetjük, s nem gondolunk arra, hogy most a nehézségek, a sírás ideje jött el, de majd eljön a nevetés ideje is. Ha Isten kezében tudjuk a sorsunkat, az ő kezéből vesszük el ama nehéz időket, akkor könnyebben is fogjuk elviselni azokat.

E járvány idején is voltak, akik azért tüntettek, mert nem tudják és nem akarják elfogadni, hogy megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak. Szerintük nekik most is joguk van ahhoz az élethez, amit eddig éltek, s nem törődnek azzal, hogy emberek ezrei esnek áldozatul ama láthatatlan ellenségnek. Életünk eseményei – akár jók, akár rosszak – időbe ágyazottak, tehát az idő foglyai, vagyis mulandók, akárcsak mi magunk. Mindennek megvan a maga ideje, jó tudni ezt, és reménységgel várni a gyász után a tánc, a sírás után a nevetés idejét.

Életünk hídjának két pillére a tér és az idő, amelyek közül az első jól érzékelhető, a második láthatatlanul jelen lévő. A térrel törődünk, belakjuk, igyekszünk otthonossá tenni, az idővel azonban nem tudunk mit kezdeni. A markunkban szorongatnánk, de minél jobban szorítjuk, annál jobban kifolyik a kezünk közül. Az élet úgy hozta, hogy néhány esztendeje ismét költöztünk. Amikor a falióra a helyére került, szinte akaratlanul is Dürer fából faragott, imádkozó kezét helyeztem alá.

Csak később jöttem rá, hogy ez nem lehetett véletlen, hiszen életünk ideje Isten kezében van.