„Csak 46 éves volt”, újságolja valaki döbbenten beszélgetőpartnerének, fülem hallatára, közös ismerősük halálhírét. Aztán elhallgat. Nem annyira a megindultságtól, inkább az tükröződik az arcán, hogy idegen területre tévedt. Ő, a sportember, aki kicsik és nagyok nevelésével, fizikai felkészítésével foglalkozik, nem tud mit kezdeni azzal, amikor valaki idő előtt kilép az élők sorából. Amikor a létezés egyik napról a másikra, valamilyen érthetetlen okból, túl hamar véget ér. Ezért inkább tereli a szót, ismerős vizekre, otthonos témákra. Ami biztonságot nyújt számára; látszólagos, önbecsapós lelki megnyugvást. Olyan terepre, amelyet kezében tart, irányít. Mint például a saját munkája és tevékenysége. A mai kor embere inkább félrenéz, ha találkozik a halállal. Mert nincs válasza rá. Nem illik az életébe, a rendszerébe. Az evangélium nélküli élet nem tud mit kezdeni azzal, hogy valaki elköltözött. Csak egy válasza van: belemenekül az életbe. Mint amikor a strucc a homokba dugja a fejét: amit nem lát, az nincs is.

Jó néhány vándor, messziről jött ember érkezik a temetési istentiszteletekre. Akik évtizedes Isten-kerülő távolságból állnak a sír és az Ige mellé. Sok-sok, Ninive helyett Tarsíst megjárt ember. Sok futás, sok próba, saját út és elképzelés nyomán. Mennyi életút és mennyi egyéniség! Csak a sír ugyanaz. És a halál.

De ugyanaz az Ige is, amely vigasztal. Micsoda hatalmas élmény, lelki gáttörés lehet valakinek, aki éveken, évtizedeken át csak menekült, rohant, tarsísi hajójeggyel a zsebében, amikor ott, a halál csendjében szól hozzá az Isten. Mintha azt mondaná: te, aki élsz, aki itt vagy, jöjj, tarts velem!

A temető olyan hely, ahol az Isten Igéje direktben szól a tőle menekülőnek. Annak, aki élete folyamán ügyesen kicselezte a templomos lehetőségeket. De a sírkertben nincs menekvés. Dermesztő csendben, fájdalmas gyászban, a megszokottnál nyitottabb szívvel végig kell hallgatnia, mit mond Isten, amikor elfogy az élet.

Élet és halál között zajlik az életünk. A hétköznapok rohanásában időnként sokkol a hír: egy ismerős, rokon, barát; valaki előre ment. Fiatalok, középkorúak is múlnak el az e világi létből. Hírességek, akiknek halálhírére felkapjuk a fejünket. A minap három olyan ismerőst is töröltem a közösségi oldalon, aki már nincs velünk. Olyan természetellenes, hogy megmaradtak utánuk képeik, bejegyzéseik, az ezekre kapott tetszésnyilvánítások, mint valami furcsa, elnémult virtuális sírhely.

Vajon a sok-sok elénk kerülő elmúlás nyomán megtanultuk-e értékelni az életet? A mindennapi felkelést. A mozdulatot, ahogy esténként fáradtan lehajtjuk a fejünket a párnára. A jóéjtpuszit. Az ölelést. Csepeg-e a hála csapja a szívünk belsejéből?