Az akol felé

Simri és fiai már kora délután elindultak a legelőről. Barnabás azonnal felismerte az utat. Az akol felé tartanak! Semmi, de semmi kedve nem volt az akolban tölteni az éjszakát.

– Miééért? Miééért kell megint beeent aludnunk az akolban? – nyafogott az anyukájának, miközben azért egy lépéssel sem maradt volna el tőle.

– Sokkal jobban szereteeek én is a szabad ég alatt éjszakázni – bólogatott a testvére, Boróka.

– Feküdni a fűben, nézegetni a csillagokat – toldotta meg Benedek is.

– Az akol ráadásul szűk!

– És büdös is!

– Nem akarunk beeeemenni! Neeem akarunk! – kezdtek rá a bégetésre a kisbárányok. Beáta mama alig hallotta meg tőlük a saját hangját.

Igaza volt a bariknak. Az esős évszakban sokkal jobb odakint tölteni az egész napot. Eső nincs túl sok, hideg sincs nagyon. És ilyenkor kizöldül a pusztaság. A tamariszkuszbokrok új hajtásokat hoznak, kizöldülnek a száraznak hitt fűcsomók, és megjelennek a virágok a kövek között. A levegő lágy, szinte simogatóan párás, és a nap sem süt olyan eszelősen, mint nyáron.

Nem csoda hát, ha a kisbárányok elég kétségbeesetten bégettek, amikor rájöttek, hogy az akol felé tartanak. Beáta mama igazság szerint a legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy elhallgattassa őket. Hadd bégessenek csak. Addig nincs baj, amíg követik a pásztort, és hallgatnak a hangjára. Addig biztonságban vannak. És talán jobb is, ha nem tudják, milyen veszély leselkedik rájuk.

Mert most bizony farkastámadás várható az éjszaka. Tudta ezt minden felnőtt birka, hiszen hiába bújtak el a farkasok a sziklák közé, a szagukat megérezte a birkaorr. Nyugtalanok is lettek azonnal, hangosan, kétségbeesetten bégettek, és úgy tömörültek össze, hogy középre vették a kicsinyeket és a betegeket, a kosok pedig a farukat mutatták kifelé, hogy ha támadnának a farkasok, akkor erős hátsó lábukkal jól meg tudják rugdalni őket.

A pásztoroknak persze nincs ilyen jó szaglásuk. De az állataikat úgy ismerték, mint a tenyerüket. Nem csak az állatokat, a hangjukat is meg tudták különböztetni egymástól. Sőt, azt is, hogy mit jelent a birkabégetés. Persze ehhez sok-sok évet kellett eltölteni közöttük. De még ez sem volt elég. Figyelni kellett őket, hallgatni, ahogyan „beszélgetnek” egymással, észrevenni a különbséget, mikor bégetnek boldogan, vidáman, kétségbeesetten vagy félve.

Simri nagyon is jól ismerte a birkái hangját, és ugyanígy a fiai is. Nem volt kétséges, hogy farkasok lapulnak a környéken. Simri csak összenézett a fiúkkal. Szólniuk se kellett. Tudták, éjszakára biztosabb lesz, ha behajtják az állatokat az akolba. Amikor odaértek, Simri az ajtón keresztbe tette a botját, hogy a birkának át kelljen ugornia rajta. Így számba tudta venni egyesével minden állatát, és tudta, hogy biztonságos helyen fogják tölteni az éjszakát.

– Beáta, Boróka, Bogáta, Bennó, Barnabás, Benedek, Béni… – sorolta Simri a bárányok nevét, ahogy átugrottak a botja fölött.

– Mindegyikünket névről ismer? – kérdezte csodálkozva Bella, aki még aprócska, ez évi bárány volt.

– Igen – válaszolta Beáta mama. – Mindannyiunkat nevünkön szólít. Mert ő jó pásztor. A mi jó pásztorunk.