Negyvenhárom éven át gyermekfogászként dolgozott. Hogyan talált rá a hivatására?

Kiskorom óta orvos szerettem volna lenni, más nem is jött szóba. Gyermekkoromban is mindig valamilyen gyógyítással kapcsolatosat játszottunk a barátnőimmel. Érettségi után bekerültem a debreceni orvostudományi egyetemre, akkor nem volt még külön fogászati képzés. Általános orvos lettem, de tanulmányaim során is kitűnt, hogy leginkább a fogászat érdekel. Így kerültem a fogászati klinikára, évekig egy kiváló mester mellett dolgozhattam.

Nagyon szerettem a gyermekekkel foglalkozni, olyan őszinték! Sok tudás, türelem és szeretet kellett ehhez a szakmához. A legnagyobb élményt mindig az nyújtotta, ha egy gyermeket, aki félve, akár sírva lépett be a rendelőbe, meg tudtam nyugtatni, és mosolyogva távozott. Nincs ennél nagyobb sikerélmény, ezért volt érdemes ezt csinálni!

A hit hogyan, mióta van jelen az életében?

Apai és anyai részről is régi, református családból jövök. A nagyapám Czeglédy Sándor volt, lelkész, író, műfordító, bibliafordító, aki az 1920-as években a református egyházban vezető tisztséget töltött be. Így mondhatom azt, hogy beleszülettem a reformátusságba. A tanulmányaimat a Debreceni Református Kollégiumban végeztem. A Debreceni Református Nagytemplomi Egyházközség tagja vagyok gyermekkorom óta – talán az egyik legrégebbi olyan egyháztagja, aki folyamatosan oda jár. Itt volt 1964. április végén a konfirmációm. 1969 őszén édesapámmal egyik tanítványának az esküvőjén voltunk a Nagytemplomban. Mögöttünk ült egy fiatalember, elmondása szerint ott pillantott meg először. Gaál Botond volt az, ő lett a férjem. 1978. június 3-án esküdtünk meg a Nagytemplomban. 1979-ben született első gyermekünk: Gerzson Miklós, 1982-ben a második: Botond Ágoston, és 1985-ben a harmadik: Veronika Mária. Mindhármójuk keresztelése a Nagytemplomban történt.

Az évek múltával úgy éreztem, hogy az egyházamnak is szolgálni szeretnék, hiszen így lenne teljes az életem a családi élet és a munkám mellett. A rendszerváltozás után, 1992-ben már újraalakulhattak azok az egyházi egyesületek, szervezetek, amelyek a kommunizmus alatt nem működhettek. Így indult újra a Magyar Református Nőszövetség is. Ekkor szólíttattam meg, a családi hagyományokat követve, hiszen édesanyám, nagymamáim is részt vettek a régi református nőszövetségi munkában. Úgy éreztem, ezt el kell vállalnom, pedig először nem is tudtam, hogy mivel jár, mi lesz pontosan a munkám, a szolgálatom.

Nagy örömként éltem meg, amikor beindíthattam Debrecenben az ökumenikus világimanapi programsorozatot, ez a hagyomány azóta is tart. Minden év márciusában más felekezet lát vendégül bennünket. 1997-ben a Református Világszövetség debreceni nagygyűlésén küldött lehettem, ez is életre szóló élménnyé vált. Rendszeresen szervezünk bibliaiskolákat, konferenciákat. Nagy öröm tölti el a szívemet, amikor nőszövetségi tagokkal van tele a Nagytemplom a Kárpát-medence minden részéről. A testvérek ezért az egy napért érkeznek buszokkal Kárpátaljáról, Erdélyből, a Felvidékről és a Délvidékről egyaránt, hogy együtt lehessünk, megéljük az összetartozás és a közös ima erejét.

A hit hogyan jelenik meg a hivatásában?

A hit az orvosi munkámban is rendkívül fontos. Az ember Isten segítségét kéri és erőt a mindennapi munkához, az orvosi hivatáshoz, minden egyes esethez. Mélyen meg vagyok győződve a közös ima erejéről. Ezért is olyan fontos számomra az ökumenikus világimanap és a Kárpát-medencei imanap is, hiszen ahogyan összeadódik az ima ereje, az óriási dolog. Az imádságnak olyannak kell lennie, mint a lélegzetvételnek. Minden percünkben át kell hatnia a létünket. Mindenért hálát adva, imádkozva és könyörögve! Minden léptünket ez vezesse, ezt rendkívül fontosnak tartom.

Mivel tölti a szabadidejét?

Férjemmel, Gaál Botonddal három gyermekünk és két unokánk van. Nagyon szeretek a családommal lenni, a szabadban kertészkedni, virágokat nevelni, biciklizni, sétálni, kirándulni. Valaha tájfutó voltam, a természet és a mozgás szeretete máig megmaradt