Napjainkban különös hangsúlyt kapott az alkalmasság kérdése. Ki és mire, vagy mi és mihez alkalmas? Sokszor úgy tűnik, mintha a világban csak két kategória létezne: alkalmas és alkalmatlan, pedig tudjuk, hogy a kérdés ennél jóval bonyolultabb. Szubjektív dolog az ember részéről, hogy kit vagy mit tart alkalmasnak, sőt előfordulhat, hogy ugyanaz a személy vagy eszköz az egyik ember számára alkalmas, a másik ember számára viszont nem.

Heti bibliai szakaszaink sorában Pál apostol az efezusi levélben ezt írja: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak” (Ef 5,15–16). Pál az alkalmas időről beszél, amely fölötte áll az embernek, mert az idő Isten kezében van, ahogyan életünk is. Nem az ember határozza meg az alkalmas időt, hanem Isten, mert ő tudja igazán, hogy mikor és mire van szükségünk. Ahogyan az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát, akkor, amikor jónak látta. Az ember a legtöbbször rosszul ítéli meg az alkalmas időt, ezért bizony az ártására lesz, gonosszá válik. Különös kegyelem, ha Isten megláttatja velünk az alkalmas idő elérkeztét, ahogyan a Krónikák könyvében is olvassuk: „Issakár fiai közül ott voltak, akik felismerték az alkalmas időt, és tudták, mit kell tennie Izráelnek” (1Krón 12,33).

Pünkösd ünnepe közeledtével különös hangsúllyal bírnak Pál szavai, hiszen Isten éppen akkor küldte el Szentlelkét, amikor mintegy háromezren egy helyen voltak, hogy mindenki a maga nyelvén hallhassa és adhassa tovább az Úr felséges dolgait (vö. ApCsel 2,1–13). A hívő ember feladata tehát nem lehet más, mint az, amire az apostol buzdít: „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással” (2Tim 4,2).