Józsué könyve szerint Izráel szinte mindig példás összhangban harcolt. Egy népként járták körbe Jerikót, így küzdöttek kánaáni királyokkal, vereségüket is együtt szenvedték el. A könyv végén, a 22. fejezetben azonban olvasunk egy történetet a harmónia átmeneti megbomlásáról.

A botrány egy oltár felépítése miatt tört ki. A jeruzsálemi templomépítés előtti időszakról szóló bibliai történetekben gyakran találkozunk oltárépítésről tudósító elbeszélésekkel, Mózes második könyve pedig rögzítette az oltárok megépítésének legfontosabb szabályait is (2Móz 20,24–26). Idővel aztán kimondtak egy másik fontos alapelvet is: áldozni csak egy helyen szabad! (5Móz 12)

A korai korszakban még nem találtak különösebb kivetnivalót egy-egy oltár felépítésében. Jákób többször is így járt el (1Móz 31,45), épített oltárt Gedeon (Bír 6,24), és amálék harcosainak legyőzését is oltárépítés követte (2Móz 17,15). Illés a hosszú szárazság vége felé helyreállította az Úr korábbi oltárát a Karmel-hegyen, itt mutatta be híres áldozatát (1Kir 18,30–32); Naamán pedig földet vitt magával Arám földjére, amikor fogadalmat tett, hogy nem készít többé sem égő- sem véresáldozatot az Úron kívül más istennek (2Kir 5,17). Mindezekben az esetekben az oltárépítés egy-egy nagy isteni beavatkozáshoz, szabaduláshoz, gyógyuláshoz, katonai sikerhez kapcsolódott, a régiek így emlékeztettek az Úr jelenlétére. Áldoztak ezeken? Lehet, de ez részletkérdés.

Történetünkben Izráel két és fél, keleten letelepedő törzse épített egy nagy, látványos oltárt a Jordán partján. A többiek nem értették, mi a céljuk ezzel. Talán áldozni akarnak? Úgy érezték, ezt nem engedhetik. Fineás vezette küldöttségük végül megnyugtató hírrel tért vissza: az oltár emlékeztetőül szolgál, célja, hogy senki ne vitathassa a keleti törzsek Isten népéhez tartozását, és ők se feledjék el testvéreiket.