A Szentháromság vasárnapját követően kezdetét vette egyházunkban az ünneptelen félév. Hét a hétre következik, jeles napok, kiemelt idők nélkül. Az élet ünnepe ez. A munka, az aratás, a szüret ideje.

Az igazi áldás, a jelentős növekedés ebben a látszólag üres időben érkezik. Az élet ünnepe csöndes és hosszan tartó valósága az Istentől teremtett világnak. Az ünneptelen félév arra hívja az ünnepekben feltöltekezett lelket, hogy éljen a kapott javakkal. Használja őket, ahogy a pünkösd utáni frissen megalakult közösségben tették elődeink. Megtértek, létrejött a közösség, így hát éltek a kapott áldással, éltek a kegyelem idejével.

Persze általában a jelentősre figyelünk, a nagyságra, ki milyen örökséget hagyott hátra a számunkra. Dávidot emlegetjük, mint nagy királyt. Pált, mint a pogánymisszió jelentős alakját. Nagy teológusokat emlegetünk, őket követjük, tanításaik életünk zsinórmértéke.

A pünkösd utáni közösségben szembetűnő, hogy senki sincs kiemelve név szerint. Nem volt, aki több lett volna másoknál, mert egy szívvel és egy lélekkel voltak egy közösségben. Napról napra egyre nagyobb tisztelet övezte őket, egyre több jel és csoda történt általuk. A pünkösdi közösség Péter prédikálása nyomán jött létre, de igazán naggyá az utána következő napokban, hetekben, hónapokban vált. Az a pünkösdi háromezer fős gyülekezet kis közösségnek tűnik ahhoz a növekedéshez mérten, amely azután következett. Ahogy maga Péter fogalmazott az évek múltával: kőről kőre épült fel Isten temploma.

Az alapot Krisztus rakta le tanításával, szenvedésével, halálával, feltámadásával. Rá épültek először az apostolok, majd Krisztusban az őket követők; de az igazán impozáns fejlődést maguk a pünkösdkor megtértek vitték véghez, pontosabban a bennük munkálkodó Szentlélek.

A szemünk előtt mindig a nagyság lebeg, az ünnepek és az abban emlegetett jelentős személyiségek. Erre bátorít minket a ma világa is. A filmekben is a vezetőkről, a történelem jelentős alakjairól látunk történeteket. A hírekben országok első embereiről, híres személyiségekről hallunk. A história is általában azokról szól, akik másokat eredményesen vezettek. Az egyházban is hajlamosak vagyunk a vezetőkre figyelni, különösképpen a lelkipásztorokra vagy közegyházunk vezetőire. Tőlük várjuk Istenünk útmutatását, bennük képzeljük el közösségeink fejlődését.

Ám a növekedést mindig az életben kell keresni, így ha a növekedés elmarad, a mindennapokban kell keresni annak okait. Ebben állhat egyházunk és közösségünk igazi ereje, ha a gyülekezetekre, a tagok nagy közösségére tekintünk, mert egyházunk a hétköznapok gyülekezeti munkájában élhet igazán Krisztus javaival. Az áldás is közösségeink életéből fakadhat igazán. Fontosak az ünnepek, a kiemelt idők, de még fontosabb a hétköznapok áldása.