... vagy fenyegetés nekem, amikor azt olvasom, hogy Isten tud a dolgaimról? Ha egy jó barátunk, testvérünk mond ilyet, megértésként és együttérzésként hangzik, akár jó, akár rossz az, amiről tud. Mégis ijesztő is, ha valaki mindent tud rólunk. Nem tehetünk olyat, ami rejtve maradna előle, állandó tanúja életünknek. A 139. zsoltár szemléletesen sorolja, hogy Isten még a különböző testhelyzetét, mozgását, járását és leülését, a pihenését is ismeri. Még meg sem formálta az imádságát, ki sem mondhatta a szavakat, ő már érti azokat.

Nehezen hisszük el, hogy valaki mindent tud rólunk, mégsem él vissza ezzel a tudással, nem akar megszégyeníteni, kigúnyolni, nem mulat gyöngeségeinken vagy bukásainkon, és nem akar manipulálni minket. Megtehetné, de nem teszi. Nem zsarol a bűneinkkel vagy mulasztásainkkal, hanem befogad úgy, amint vagyunk. Törődik velünk, gondoskodik rólunk, ösztönöz a jóra, arra, hogy mi is ismerjük meg magunkat, hogy többre vezethessen el. Bezzeg mi a kapcsolatainkban nehezen álljuk meg, hogy ne adjunk leckét azoknak, akiknek ismerjük a dolgait, azaz a hibáit! A zsoltáros is szeretne elbújni, messzire menekülni Isten elől, de nem lehet. Végül mégis hálát ad, és kiteszi magát mindent tudó jelenlétének.

A Jelenések könyvében a hét gyülekezetnek szóló levelek elején ismétlődik ez az üzenet: tudom a te dolgaidat (Károli-ford.). „Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket. Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg.” (Jel 2,2–3) Dicséri bennük, bennünk is, amit lehet, hogy van hitünk. Azután következik az elmarasztalás: a szeretetünk kihűlt. Pedig a kötelességteljesítő keresztyén még nem vonzó.

Zordon hősiességünkkel kibírhatunk próbákat, bajokat, de nem válunk-e gőgössé a terhek hordozása közben? Az taszítja a kívülállót. Lehet hasznos, jótékony célú nagyüzem az egyház, mégsem tölti be küldetését: Isten szeretetéről tanúságot tenni. „Ezt mondja az Úr: Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában.” (Jer 2,2) Valahol az úton elmaradt az az első szeretet. Csiholjuk ki magunkból? Inkább emlékezzünk, de úgy, mint a tékozló fiú a disznóvályúnál!

Vigasz és figyelmeztetés egyszerre, hogy Isten mindent tud. Ismeri nemcsak a bűneinket, keménységünket, hanem bánatunkat is, és kínálja szeretetét, hogy gyógyítson, megbékítsen vele.