Jeruzsálem falainak felépítése hősies vállalkozás volt a Krisztus előtti ötödik század derekán. Idegenek fenyegetőztek, szomszédok gyalázkodtak, de Júda férfiai felfegyverkezve is folytatták megfeszített munkájukat, és ötvenkét nap alatt elkészült a fal (6,15). Látszólag az összefogás csodálatos példája ez, viszont a Szentírás a szép vállalkozás árnyoldalait sem titkolja: az emberek tömegesen szegényedtek el ebben az időszakban (Neh 5). Fájdalmas volt: a külső fenyegetésekkel szemben védekeztek, de nem vették észre, ami eközben belül történt. A külvilágtól féltek – belülről morzsolódtak fel.

A baj néhány aszályos évvel kezdődött. Mivel azt ették, amit megtermeltek, már ez óriási gondot jelentett. Az adókat is fizetni kellett, így az emberek elkezdtek hiteleket felvenni az akkoriban szokásos 40-50 százalékos kamat mellett. Mindezt betetőzte, hogy két hónapra elvonták őket szokott munkájuktól a városfal építése miatt. Nem maradt más lehetőségük, zálogba adták vagyonkájukat, földjeiket, aztán már családtagjaik munkaerejét is – nekik kellett volna ledolgozniuk a tartozásokat. Nem csodálkozhatunk, hogy elcsüggedten álltak panaszukkal a helytartó elé!

Nehémiás meghallotta a nyomorultak ügyét, és kész volt az ő érdekükben cselekedni. Tudta, ha alamizsnát oszt, pár nap múlva ugyanazok fognak az ajtaja előtt toporogni. Azt akarta, hogy a szegény kikapaszkodjon nyomorúságából, ezért a problémát a gyökerénél rendezte, átfogó elengedést hirdetett, az ősi törvény szelleméhez hűen megtiltotta az uzsorát (2Móz 22,24; 5Móz 23,20), ráadásul elöljáróhoz méltóan ő lépett először, elengedte saját adósai tartozásait. Nehémiás már kétezer-ötszáz éve tudta: más kárára hosszú távon nem boldogulhat a hitelező, de az állam sem. Szerencsés az ország, ahol a vezetők követik ezt az egyszerű szabályt.