Megszólalnak a harsonák: jégeső, tűzeső, földrengés, csillaghullás, égsötétedés, kozmikus összeomlás, halál következik. Ezek sorban az egyiptomi csapásokra (2Móz) és a próféták (Ez, Jóel) által megjövendölt katasztrófákra emlékeztetnek. De inkább fordítva: a régi esetek előképei a majdan beálló (végső) ítéletnek. Ma gyorsan értesülünk a katasztrófákról, olykor előbb szerzünk tudomást egy távoli vidéket sújtó bajról, mint a környéken lakók. Felperzselt legelők és erdők, lángtengerré változott óceánok (a felszínen olaj ég), méreggel fertőzött vizek, meddővé szikkadt termőföldek; egyszer használatos eszközeink használhatatlanná teszik a világot, a jólétben élő ember környezete élhetetlenné lesz, megszűnik az elemi tájékozódás lehetősége is a nap- és holdfogyatkozások miatt. Néhány évtizede költői túlzásnak tűnhetett ezeknek a csapásoknak a leírása, ma mindennapos, megtapasztalt rettenetünk. Mégis, mondhatni, csak az következik be, ami régóta készülődőben volt. Ha pedig közönyösen elfordulnánk tőle, mivel, úgymond, a világnak csak a harmadát érinti, átható angyali jajszavakat hallunk, amelyek szinte kettéhasítják a szemhatárt. A három jaj a hátralévő három bajt hirdeti előre. Fogadjuk meg Jób szavát: súlyosabb rajtam a csapás, ha panaszkodom (Jób 23,2).

Neh 4.

46. zsoltár

Az ötödik angyal szolgálata a kaotikus ősmélység megnyitása. Később majd ugyanő zárja be az alvilág kapuját (20,1). Az alvilágból füst tör elő, a gyötrelmek füstje (14,11), amely sötétségbe borít mindent. A sáskarajok az öt termő hónapban fekete felhőként járják be a zöldellő tájat. Itt különös sáskaraj kel útra: egyszerre lovak és lovasok, fegyveresek és vadállatok, hadi szekerek és repülő alkalmatosságok, gyilkolni nincs hatalmuk (4), hanem mérgükkel kínozzák az embereket. A Példabeszédek szerint a sáskáknak nincs királyuk, mégis rendezetten vonulnak (Péld 30,27). A káosz seregének azonban van királya, a neve Pusztító (11), ő az enyészet helyének angyala (Jób 28,22). Az elviselhetetlen kínok heves halálvágyat, mi több halálkultuszt váltanak ki (nevezhetjük eutanáziának is). Mindez nem esik messze Ézsaiás szavától. Ő keményen elítéli az elbizakodott kortársait, akik a halállal kötött szövetségükkel pöffeszkedtek, hogy az majd megmenti őket nyomorúságukból (Ézs 28,15). Kétségbeesett gondolat, hogy az utolsó ellenség, a halál (1Kor 15,26) mentene meg a szenvedéstől. De a halál nem áll rendelkezésükre. Az élet Urát hívd segítségül! (Zsolt 50,15).

Neh 5.

73. zsoltár

Nemcsak az alvilág nyílik meg, hanem szabad kezet kapnak az eddig megkötött pusztító hatalmak is. Isten hatalma tartotta (és tartja) féken a romlás erőit. Az Eufrátesz folyó Izráel természetes határát képezte a honfoglalás után (Józsué 1,4), onnan érkezett ítéletre Isten népe ellen a hódító ellenség (Jer 13,1–9). Az eloldozott gyilkos hatalom lovas haddal támad, hibrid hadviselést folytat, a lovak eleve ragadozók: egyszerre oroszlánok és kígyók, leheletük éget, megfojt, halálra mérgez. Megrendítő ítélet teljesedik. A 16. rész összefoglalója szerint a nagy folyó kiszárad, ezzel megnyílik az út a pusztító hatalom előtt (16,12), hogy rátörjön az egyébként is elvetemült világra. Itt négy fő bűn regnál: gyilkosság, varázslás, paráználkodás és lopás (21), ezeket a prófétai szó így foglalja egybe: bálványimádás (20). A pusztítás nem öncélú gaztett, hanem készület a végső harcra Isten ellen (16,14). Kemény világ ez megkeményedett emberekkel! Akik életben maradnak, nem térnek meg iszonyatos bűneikből, nem törődnek azzal, miféle veszedelmet idéznek magukra istentagadó, lázadó életükkel. Gondold meg utaidat Isten előtt!

Neh 6,1–14.

7. zsoltár

A hatodik és hetedik trombitaszó közé iktatva a prófétai szolgálatról és az egyház hűségéről olvasunk (10,1– 11,15). Ki érthetné meg az isteni hatalom mennydörgő szavát? – kérdezi Jób, Isten kikutathatatlan útjait csodálva (Jób 26,14). Egykor Mózes is mennydörgések és villámlások között vette a szent törvényt (2Móz 19), János pedig a mennyei trónusról mondja, hogy onnan mennydörgések és villámlások jöttek ki (4,5). Onnan kap újra megbízást prófétai szolgálatra. De nem félelmetes benyomásait kell megírnia (vö. Zsid 12,18–21), hanem azt kell hírül adnia, hogy hamarosan nem lesz már idő, vagyis a mulandót elnyeli a múlhatatlan, az örökkévaló végleg egybefog mindent (Ef 1,10). Véges életünk kényszerei miatt mi folyton mérjük, számoljuk az időt, módot, alkalmat keresve cselekvésünk számára; az embervilág elvetemültsége miatt pedig világkorszakok között is tájékozódnunk kell. Folyton életváltoztató döntéseket kell (kellene) hoznunk. Ilyen értelemben kapott időt a megtérésre a parázna Jezábel, de nem tért meg (2,21). És nem tértek meg az emberek sem a hatodik csapás idején (9,21). Lejár a haladék, a hátralevő időt immár a végső beteljesedés szabja meg. Ez a prófétai időszámítás: intsétek egymást, míg tart a ma, hogy senki meg ne keményedjen! (Zsid 3,13)

Neh 6,15–7,3.

127. zsoltár

Isten újabb prófétai üzeneteket bíz Jánosra. A próféta azonban nem semleges üzenetközvetítő, aki csak továbbítja az isteni szót, de amúgy semmi köze hozzá. Jánosnak meg kell ennie a tekercset (nyitott könyvet), vagyis eggyé kell válnia az isteni szóval. Ezékiel próféta is ilyen jelbeszéddel és átélésben kapta küldetését (Ez 2,8): a szájában édes volt a papírtekercs íze, de a szolgálatával együtt járó szenvedések és népének makacs istentelensége elkeserítette, fájdalommal, felindulással töltötte el (Ez 3,14). Ugyanezt mondja el más szavakkal Jeremiás is panaszában. Élvezte Isten Igéjét, örömmel töltötte el, eggyé vált vele; ám üldözői miatt élete keserűre fordult (Jer 15,16). Itt fordítva történik: ami János gyomrában keserű, az a szájában édes lesz. A zsoltáros Isten beszédét édes örömnek nevezi (Zsolt 119,103), mert amit Isten hírül ad (10,7), az mindig örömforrás is (evangélium). Ilyen értelemben a próféták is evangélisták voltak. Jó hírt mondtak: Isten cselekszik a történelemben, Isten szól az önhittségébe belesüketült emberhez, Isten utat mutat a saját önimádatába belevakult embernek, Isten kiszabadítja a gonosz fogságából az embert, elküldi érte Krisztust. És fordítva, az édes evangélium hirdetése is magában hordozza a próféták keserű sorsát. Ahol az isteni szót elutasítják és megvetik, ott a hirdetőit is gúnyolják és üldözik, főleg, ha ennek egyetemes vonzatai vannak (itt: népek, nyelvek, királyok). Imádkozzunk az Ige szolgáiért, az Ige öröméért!

Neh 7,4–38.

502. dicséret

A templom felmérése elhatárolás. Ha a szentséges dolgokat támadás éri is (2), biztosítanunk kell az imádság tisztaságát. A két tanú prófétai szolgálatot végez. Hűségük, csodatevő erejük és hatalmuk Mózesre és Illésre emlékeztet. Megbízásuk ideje alatt sérthetetlenek, jelként csapásokat hozhatnak a földre. Amikor küldetésük lejár, az ősmélységből támadó fenevad ott öli meg őket, ahol Krisztust megfeszítették, Jeruzsálemben, itt lelki Sodoma és Egyiptom a neve (8). S ahogy lenni szokott, a világ ujjongással fogadja halálukat, fesztiválok, felvonulások, felhőtlen diadal követik egymást, mintha nagy jó volna, hogy senki nem hív megtérésre. Jézus ellen is így tiltakoztak az ördögök: ne gyötörj minket! (Mt 8,29) E „gyötrő” emberek meggyilkolását úgy veszik, mintha isteni tiszteletet hajtottak volna végre (Jn 16,2). Isten ősellensége visszájára fordít mindent: a mennyben örvendezés van egy megtérőn (Lk 15,10), az antikrisztusi világban azon van öröm, ha elhallgat az élet beszéde (Fil 2,16). Akik azonban a Krisztuséi, azok részesednek teljes méltóságában is; a bizonyságtevők feltámadnak, mennyei dicsőségbe emeltetnek, maga Isten igazolja őket.

Neh 7,39–72.

193. dicséret

A vértanúk megdicsőülése után szólal meg a hetedik trombitaszó, ez egyben Krisztus világ feletti uralmának kinyilvánítása. Isten igazmondó: Krisztus uralma beteljesíti a régi jövendöléseket (Dán 2). Ez ítéletet hoz az Isten jóságát elsikkasztó világ ellen. Isten haragja félresöpri a legszilárdabbnak tűnő hatalmi rendet is. A birodalmak úgy törnek darabokra, mint egy cserépedény (Zsolt 2). Isten ítéletre állítja az istenkedő rendszereket és vezetőiket, akik Krisztus gyermekeit dühödten üldözték (Zsolt 110). Ez az ítélet végleges összegzés is, kiterjed a már letűnt hatalmakra is, amelyek egykor (mint ma is) békére, haladásra, jólétre hivatkoztak, de valójában (mint ma is) felemésztették a földet. Isten visszaveszi hatalmát, amelyből gondviselése rendjében mandátumot adott e világ urainak (Róm 13), és immár Krisztus által közvetlenül uralkodik. Az ítélet egyúttal a hűségesek, a szolgák, a szentek, a próféták és az istenfélők megjutalmazása is. Boldog, aki várja ezt a napot, mondja Dániel próféta (Dán 12,12). Boldogan várjuk!

Neh 8.

47. zsoltár