A Hegyi beszédet Jézus „programbeszédének” is szokás nevezni, hiszen Krisztus olyan dolgokról tanít, amelyek rámutatnak, rávilágítanak arra, hogy mit és hogyan képvisel, milyen igénnyel lép fel, egyúttal tükröt tartva kora társadalma elé is.

Heti bibliai szakaszaink sorában, a hegyi beszéd (Mt 5–7) középső fejezetében – amely a tanítások origójaként fogható fel – Jézus kegyességi szokásokról beszél: adakozás, imádság, böjtölés. Mind a három leírásánál megtalálhatjuk a ’rejtve’ (Mt 6,4.6.18) kifejezést, ami szembemegy egyes korabeli, népszerű kegyességi szokásokkal és gyakorlatokkal. A kifelé való mutogatás, a mások előtt való tetszelgés, a többnek és másnak mutató hamis énkép megjelenítése éppen az adakozás, az imádság és a böjtölés tartalmát és mélységét csorbítja meg, amelyek ezáltal nem töltik be eredeti rendeltetésüket.

Ez az emberi gyakorlat azóta sem veszett ki teljesen, hiszen olyan színes és mások számára különösen esztétikus képet mutatunk magunkról közösségi felületektől kezdve egészen az egymás közötti kommunikációig, amely rejtve tartja az igazságot. A ’rejtve’ kifejezés azonban egészen mást üzen a Hegyi beszédben. Az adakozás, az imádság és a böjtölés olyan belső, mély dolog, amely nem tartozik másokra, csak azokra, akik között történik. Isten az emberi szívet vizsgálja: azt a szívet, amely rejtve van előttünk, de nyilvánvaló az előtt, aki teremtette azt.

E mostani új esztendőben fogadkozások és ígérgetések helyett gyakoroljuk a csendes odafordulást Istenhez és másokhoz, ami nem hangos szóban, hangzatos jelmondatokban, hanem a szív csendjében, őszinte és egyszerű gesztusokban történik, az aláhullásban és a felemeltetésben pedig társul szegődik. Ha így teszünk, akkor „a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megjutalmaz téged” (Mt 6,18).