A három főünnep alkalmával minden férfinak meg kellett jelennie az Isten színe előtt (16). A férfi említése egész háza népét jelentette (11). Kötelező volt az, amibe belenőttek, ami nélkül nem is tudtak volna élni: az élő Isten tisztelete. Ami pedig a három főünnepen elkezdődött, az a hétköznapokban is folytatódott. A mi kultúránk a magánszférába utalja az istentiszteletet. Akkoriban a hagyomány az élet részévé tette az élő Isten ismeretét, tiszteletét. Ma, a nagy szabadságban, többnyire olyan megújulási mozgalmak jönnek létre – hiszen gyökereik nincsenek –, amelyek eleve hitetlennek bélyegzik, ami előttük volt, így hagyomány és megújulás kioltják egymást. Ha a magvetés megtörtént, az bizonnyal kihajt a kellő időben. A „magvetés” a lényeg! A három főünnep egy adott helyhez kötődött, az egyetlen kultuszhelyhez, amelyet kijelölt az Úr (2). A letelepedés után az idegen kultuszok miatt fontos volt a központosítás. Ez védte meg Isten népét másoktól. Az idegen a mi nézőpontunkból „idegen”, mert nekünk veszélyt jelenthet. Nem tudjuk, ki ő és mit akar. Aztán majd kiderülhet róla, a Jézus Krisztusban, hogy nem idegen. A központosítás mindig véd, ha ebben a „központosító” az Isten eszköze, és ezzel ő soha nem él vissza. Adj nekünk, Urunk, üdvösséges rendet!

Mt 6,9–15

483. dicséret

Áldott ajándéka Istennek a félelem, az istenfélelem, amely alázatban tart, az élő Istenhez vezet (13). Ezzel szemben a jólét, a következetlen szabadság látszólag feloldja ugyan a félelmeket, de gőgössé és istentelenné tesz (13). A félelem önmagában átok, gőgös szívünknek mégis áldás. Isten elé csak hibátlanul lehet járulni. A hibákra hibátlan áldozatokkal engesztelést lehetett kérni. De a bizonyított legfőbb rosszért, az idegen istenek tiszteletéért halál járt (1–7). Bonyolult ügyekben a paphoz és a bíróhoz kellett fordulni tanácsért, és úgy kellett eljárni, ahogyan azt ezektől utasításban kapták. Aki ettől eltért, halállal lakolt (8–13). Minden „király” vigyázzon, hiszen a valóságos és egyetlen király az Úr! Ezért a földi, ideig való „király” ne legyen elbizakodott, és gondja legyen Isten Igéjére, egész életében. Csak az lehet „király”, aki féli az Istent (14–20). Van tehát miért félnünk! Innen nézve ragyog fel az evangélium. Jöjj, Urunk, aki tökéletes áldozatoddal minden halálos hibánkért eleget tettél! Jöjj, Urunk, hozd el azt az országot, ahol már nem lesz félelem, hiba, engedetlenség, nem lesz bűn, betegség, halál és gonosz. Jöjj, Urunk, hozd el az élet teljességét!

Mt 6,16–24

262. dicséret

Isten népe számára életfontosságú volt az istentisztelet (9–14). Ezért Isten népének szívügyévé lett azokról gondoskodni, akiket az Úr az istentiszteleti szolgálat hűségére választott ki (5). Isten népe komolyan vette Isten Igéjét, amelyek az istentiszteleti szolgákra vonatkoztak. A lévita papok öröksége az Úr volt (2). Ezért ők nem kaptak külön területet, hanem a tűzáldozatok nekik járó részéből élhettek meg (1). Amennyire megbecsüljük az Isten szolgáit, annyira fontos és szent számunkra maga az ügy. Persze Isten szolgája nem adhat okot arra, hogy a szent ügyet őmiatta hurcolják meg. De a hivatalos szolgák látható méltatlansága sem adhat okot arra, hogy ne szeressük a szent ügyet magát, és ne imádkozzunk a hivatalos szolgákért, ne teremtsük meg azok szolgálatának méltó feltételeit. Isten pedig méltatlan szolgáját majd megítéli, ha nem élt mindenekelőtt csak az Úr ügyének. Isten mindig megadja azt, ami a tisztes megélhetéshez szükséges. Végül aztán csak az Úr marad nekünk, mert e világból semmit sem vihetünk magunkkal (1Tim 6,6). Eljön, majd küldetését elvégezve visszajön „az Úrnak kedves próféta” a megváltó Jézus Krisztus. Akkor már nem lesz szükség tisztségekre, hivatalokra. Jézus Krisztus visszajöveteléig szükséges az elhívott, képzett, hivatalos, alkalmas, szolgáló személy.

Mt 6,25–34

269. dicséret

„Életben maradni”: ez Isten által belénk teremtett indulat. De „örök életben maradni” örök életet nyerni: ez Isten nekünk adott ajándéka. Szabadító Istenünk attól különösen megóv minket, hogy szándékosan gonosz dolgokat tegyünk. Ettől az Isten kegyelme még akkor is megóv bennünket, ha ránk szándékos gonoszsággal támadnak mások. A menedékvárosok oltalmára azok számíthattak, akik nem szándékosan okozták embertársuk halálát (4). Aki azonban előre megfontoltan, gyűlölettel rátámad embertársára, az láthatóan nem Isten embere (11). Két fontos gondolat találkozik itt. Az egyik az, hogy Isten kegyelmes, ő életet akar. Isten a nyomorúságunkban is menedéket, majd örök üdvösséget ajándékoz nekünk. Ezért erős várunk nekünk az Isten, a Jézus Krisztusban (4). Életmentően fontos az óvó szeretetből fakadó szigorúság, amely a rendet szolgálja. Nem önkényes, de szeretettel teli, erős kézzel lehet – az Isten eszközeként is – kormányozni ebben a „hasadt” világban. A szelídség csak a keresztig vezet, és ezt Jézus Krisztus egyetlenegy tökéletes áldozata már elszenvedte miattunk, érettünk, helyettünk. A szeretet szavából csak az ért, aki Jézus Krisztushoz menekülhetett (3–4).

Mt 7,1–6

58. zsoltár

Isten nem a hadviselés Istene, hanem olyan Úr, aki az Isten országának emberi értelemmel fel sem fogható békességét munkálja, Jézus Krisztus által (Ézs 11,1–10). Ez a világ azonban olyan, mint a rothadó gyümölcs. Az Ige e képpel szemlélteti a bűn teológiai jelentését. A rothadó részt ki kell vágni a gyümölcsből, ha nem akarjuk, hogy az egész tönkremenjen. Ebben a „rothadó” világban a békesség is csak állandó „hadviseléssel” munkálható. Illúzió, hogy mi majd békességben élünk, és akkor megoldódnak a dolgok. Persze, a békességszerző élet a krisztusi élet, ám e krisztusi életnek e világi következménye a „kereszt” a Jézus Krisztus követésében. Mivel az „egyszeri, tökéletes” krisztusi áldozat már a miénk, ezért nekünk nem kell mindenáron a „keresztet” választani, csak ha ez Isten akarata. Isten a bomló világban is szabályozza a „hadviselést”: ez fontos! Még hadakozni is csak Isten vezetését és segítségét kérve lehet (1–4), első renden azt védve, amit az Úr ránk bízott (13–16). Isten népe minden harcában csak a hit nemes harcát harcolhatja, amely valójában nem a másik ellen folyik, hanem a másikért, Isten országát építve.

Mt 7,7–14

475. dicséret

Isten megváltó szeretetének jele: Isten Igéje már népe életének korai szakaszában a váratlan és különös esetekre is ad útmutatást. Isten Igéjének természete ma is ez: megváltó, szent rendet teremt Isten szava életünk minden mozzanatában. E rend azonban Jézus Krisztusban a Szentlélek által vezérelt szabadságból fakad: de annak cselekvését jelenti, amit helyesnek tart az Úr (Máté 7,21). Isten Igéje nyitott szeretettel tanácsot adva (10–14), máskor egyértelmű kijelentést szólva (15–17), valamikor pedig radikálisan nyúl bele emberi élethelyzetekbe (18–21), az életet és a hitet szolgáló rend s fegyelem megteremtése érdekében. Az akasztott ember eltemetése számunkra újszövetségi prófécia (22– 23). A szándékosan gyilkossá lett ember akasztással történt kivégzése árnyalt teológiai kérdés. Ki kell irtani a gonoszt (21), hogy az életet szolgálhassuk. Jézus Krisztus keresztre feszítése is „akasztásnak” számított. Ő átokká lett érettünk, hogy még „az akasztottak” számára is legyen bocsánat, ha adatik a bűnbánat (Gal 3,13). Jézus Krisztusban nem az átoké a végső szó azok számára, akik őhozzá tartoznak.

Mt 7,15–23

140. zsoltár

Csikász Imre szobra, a Csibe (1909) búzaszemekkel jól megetetett naposcsibét ábrázol. A törékenység, a teljes kiszolgáltatottság és másikra való ráutaltság kifejezése ez... És még valamié: „Megetettek, hogy aztán az életemmel másokat tápláljak”: a teljes önátadásról van szó. „Emberi” dimenzióban Jézus Krisztusunk az egyetlen, akiben mindez valósággá lett. De az ő teljes kiszolgáltatottságában, törékenységében az Isten szeretetének megváltó hatalma mutatkozott meg (Jn 3,16). Ettől kezdve mindenkire vonatkozik az Ige döntése, tanácsa! Többé nem lehetünk közömbösek egymással szemben. Jézus Krisztuson már kitöltöttük minden dühünket és agressziónkat. Odaszögeztük eleven testét a gerendára, irgalom nélkül; mert nekünk az kell: a másik szenvedjen azért, hogy mi kielégüljünk a bennünk felgyülemlett bajok-sérelmek feszítésében. Mindezt megengedte az Isten! Sőt, javunkra, üdvösségünkre fordította, hogy nyugtalan életünk lenyugodjon, megváltást nyerjen. Szülj bennünket újjá, Urunk, Lelked által! Egyedül erre van szükségünk! Te vagy, feltámadott Urunk, az, aki nem veszi le az anyját a fiókáiról, és akinek gondja van még a törékeny naposcsibére is, hogy aztán éljen: ne csak önmagának (6–7).

Mt 7,24–29

392. dicséret