Az ókorban a görög és a római világ sajátosan viszonyult a tehetséghez. Az ókori görögöknél a démonok nemcsak ártó szellemet jelentettek, hanem olyan lényeket, amelyek a múzsák mellett az istenek szándékát és akaratát közvetítették a halandók számára. Hasonlóképpen a rómaiaknál a géniusz mintegy „súgóként” segített az embereknek létrehozni, megalkotni új dolgokat. (Ebből ered a géniusz és a zseni szavunk.)

A kreatív inspiráció szellemei voltak. Ennek megfelelően az akkori korban nem feltétlenül egyéni érdemnek tulajdonították a kiemelkedő teljesítményt, ugyanígy a sikertelenséget sem rótták fel a művésznek, hiszen arról kevésbé tehet, hogy a múzsa homlokon csókolja, vagy éppen a démon rosszat súgott. Azáltal, hogy külső erők behatásának tulajdonították a teljesítményt, nem kellett az egyénnek mindent magára vennie, sem a dicsőség áldásait, sem pedig a kudarc terhét.