1944 novemberében a visszavonuló németek szétlőtték a szigetszentmiklósi templom tornyát. Ez persze nem volt egyedi eset. A templomtornyok mindig is kiváló lehetőséget nyújtottak a tüzérségi megfigyelőknek, a háború szomorú alaptörvénye, hogy a hadviselő felek kölcsönösen meg akarják fosztani ellenfeleiket ettől a lehetőségtől. Ami viszont egyedi a történetben, hogy a fiatal német tiszt, akinek parancsba volt adva a torony megsemmisítése, a háború után lelkiismeretétől indíttatva felvette a kapcsolatot a szigetszentmiklósi reformátusokkal. A kapcsolatfelvétel odáig jutott, hogy a német tiszt gyülekezete, a meisenheimi és a szigetszentmiklósi között egyfajta testvérgyülekezeti kapcsolat alakult ki, ami segített abban, hogy a gyülekezet, ha jelentős késéssel is, de a 80- as évek végén felépíthesse új templomát.

Láthatjuk, hogy a templomtorony még a 20. század közepén is ismert volt arról a szerepéről, hogy megfigyelőállásként, egyfajta őrtoronyként szolgáljon. Ha külön erre épített alkalmatosság nem volt, akkor a régiek a templomtoronyból figyelték aratás előtt a határt, nehogy lángra kapjon a betakarítás előtt álló gabona. Középkori városokban legtöbbször a templomtorony volt a legmagasabb épület. Mindig volt fent valaki, egy őrálló, aki figyelte, hogy közeleg-e valamilyen fenyegetés a városhoz. Ha közeledett, akkor idejében meg tudta kongatni a vészharangot, be tudták zárni a kapukat, meg tudtak menekülni rosszakaróiktól.