A korinthusi keresztyének – Pál hozzájuk írt első levelének tanúsága szerint – önmagukat bölcsnek, különlegesnek, talán egyenesen tökéletesnek tartották. Közben pártokra szakadtak, Pál és Apollós tekintélye alá helyezték magukat, mintha egyik vagy másik tanító a kijelentés letéteményese volna.

A gyülekezet egy része nem értette az istentisztelet lényegét (14. fejezet), de a keresztyén hit és életfolytatás alapjait sem (11., 15. f.), erkölcsi alapnormákat szegtek meg (5. f.), és nem találták helyüket a kortárs világban (8. f.). Pál minderről végtelen türelemmel és viszonylagos szelídséggel fejti ki véleményét. A negyedik fejezetben az első problémára, a pártoskodásra tekint, amikor önmagáról és Apollósról szólva mondja: „ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva...” (6). Talányos megjegyzés, nem teljesen világos, mire gondol itt Pál. A legkézenfekvőbb feltételezés, hogy a levélben előkerülő tucatnyi ószövetségi hivatkozás egyike lebegett a szeme előtt.

A magát bölcsnek tartó ember felfuvalkodottságára az előző részben (3,20) az apostol zsoltáridézettel felel: „Az Úr tudja, milyen hiábavalók az ember gondolatai” (Zsolt 94,11). Ezért kell saját igazságunkat és a meggyőzőnek tűnő buzdításokat is fenntartásokkal kezelni. Pál bölcsessége? Apollós véleménye? Mit ér mindez az Írás igazságával szemben? Ők vitatkoztak, ahogy ebben az időben a rabbik is mély, hosszú vitákat folytattak egy-egy kérdés megítélése során, de valami soha nem kérdőjeleződött meg: Isten Igéjében rejlik a válasz, arra kell támaszkodni. Ugyanezt az elvet vallották reformátor atyáink, hitvallási irataink szerzői és Kálvin is.

Szeretjük érezni, ha igazunk van, és azt is, ha mások elismerik véleményünket. Pál más utat javasol. Ő azt mondja: ne a saját igazságodat kergesd, és a legkitűnőbb szónok vagy tanító igazságát is csak akkor kövesd, ha a Szentírás alapján minden szava megáll. Tudakozd az Írást!