Kain lehorgasztotta fejét. Aki a földre szegezi tekintetét, nem látja maga körül a világot, olyan, mint a fuvaros szemellenzős lova. Kain nem lát se jobbra, se balra, a földre mered, már testvére sincs a látószögében, csak a gyűlöletes alak képe lebeg előtte, aki mintha kedvesebb volna az Úrnak, mint ő. Mindketten munkájuk gyümölcsét helyezték az Úr elé. Akkor rá miért nem tekint Isten? Miért? Érthetetlen. De érzi, Isten nem válaszol, elmarad a további áldás. Aztán megfogan a szörnyű gondolat... Irigység, önzés, féltékenység, szégyenérzet irányítja megmagyarázhatatlan tettét? Nem tudjuk, nem értjük, de ezek közül bármelyik erőszakhoz vezethet. Aztán az Úr kérdez, ő pedig válasz gyanánt odavet pár flegma szót: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” (9) Cinikus mondat ez, és nem csak az előzmények ismeretében. Néha jó lenne magunktól is megkérdezni: ki vagyok én? És ezzel párhuzamosan: ki/mi nem vagyok én? Ha feltennénk magunknak ezt a kérdést, talán világosabban látnánk önmagunkat, és néha rádöbbennénk arra is: igen, őriznem kell a testvéremet. Szép lenne kimondani a zsoltárossal (121,5) és a prófétával (Ézs 27,3) együtt: Uram, te oltalmazol bennünket! Aztán hozzátehetnénk: azért én is igyekszem vigyázni a testvéremre.

1Kor 3,1–5

34. zsoltár

A nemzetségkönyv hidat képez az elbeszélésben: egyik oldalon az őspár és gyermekeik, a másik oldalon Nóé, akinek a története jelzi, Istennél is elfogyhat a végtelennek tetsző türelem. Ádám, az istenképűség hordozója, magához hasonló gyermeket nemz, saját képmására: így minden egyes nemzedék, valamennyi nő és férfi azóta is Isten képmása, kitörölhetetlenül. A dicsőséggel koronázott teremtmény-ember Isten képviselője (Zsolt 8,6), akit megszólít az Úr, és aki válaszolni is képes. Csak sajnos néha befogja fülét, hogy meg ne hallja Isten szavát, és letapasztja szemét, mert nem akarja meglátni őt. Ahogy a Második Helvét Hitvallás fogalmaz: „…az Ádámtól való első születés semmit nem használ nekünk az üdvösségre nézve. (…) amíg újjá nem születik az ember, addig (…) nincs semmi ereje a jó véghezvitelére.” A nemzetségtáblázatban generációk sorakoznak egymás után; ez emlékeztet arra, hogy bár az ember már az idők kezdetén hátat fordított Isten akaratának, a „szaporodj és sokasodj” parancsot nem vetette meg. Az ember nem mondott nemet, még ebben a korszakban sem, a legfőbb ajándékra, a gyermekre. Ezt meghagyta a későbbi nemzedékeknek, és mi már tudjuk: eljött az idő az emberiség történetében, amikor ez az áldás sem volt többé szent. Isten bocsássa meg nekünk!

1Kor 3,6–23

392. dicséret

Az ókori kelet istenei meglehetősen kiszámíthatatlanok voltak. Néha unatkoztak, máskor haragra gerjedtek, olyankor félelmetes pusztítást hajtottak végre. Egy nagy, világpusztító özönvízről is regéltek már évszázadokkal a mi bibliai elbeszélésünk előtt. Isten mint pusztító – nehéz megemésztenünk ezt a gondolatot, hisz tudjuk: Isten szereti az embert! Szereti, de igazsága ítéletet kíván, így nem tűri azt sem, ha az ember félistent játszik. A fejezet első felében az átléphetetlen határok semmibevételéről van szó, amikor istenfiak és földi lányok találkozása nyomán egyfajta szuperemberi faj jön létre, és óriások jelennek meg a földön. Isten jó teremtésének újabb, durva veszélyeztetése ez. A bibliai történetírás későbbi szintjén újra találkozunk majd velük: ők fenyegették Izráel honfoglaló terveit (4Móz 13,31–33; Józs 11,21), addig nem lehetett béke a harc után, míg az óriások ivadékai a földön éltek (Józs 14,12–15). Nem véletlen, hogy az özönvíz végső kiváltó oka az erőszak féktelen tombolása volt (13)! De Isten talált embert, aki vele járt (9); Nóé pedig nekiállt megépíteni egy bárkát – a sivatag közepén. Mi képesek lennénk engedelmeskedni egy ilyen nevetséges parancsnak?

1Kor 4,1–13

251. dicséret

Megszoktuk, hogy az ítélet óráján az irgalom ritka vendég. Amikor eljön az igazság pillanata, nyilvánvalóvá válik, és pőre valóságában feltárul a gondosan rejtegetett valóság, nincs kegyelem. De Isten világrendjében ez is másképp működik. Ő nem töröl el mag nélkül, erre csak az ember szokott kísérletet tenni. Izráel népe sokszor szembesült ezzel. Elszenvedtek üldöztetést Egyiptomban, aztán az ígéret földjének birtokbavételekor ők akartak népeket kiirtani. 21. századi szemmel nézve mindkét eset felfoghatatlan barbárság. Az ókorban nem szónokoltak átjárható határokról, mégis mindig voltak egyének, sőt csoportok, akik helyet találtak Izráel népében. Ilyen volt Úriás, a hettita, a kiváló harcos, aki erkölcsileg is Dávid király fölé emelkedett; Ruth a móábi asszony, aki hűségben előzött meg sokakat; Ráháb, aki családjával együtt talált menedéket Jerikó ostromakor; vagy Káleb, aki minden bizonnyal szintén idegen volt, de Júda törzsi területén kapott értékes birtokot, Hebrőnt. Izráel befogadott, magába tagolt idegeneket, hettitákat, móábitákat, gibeonitákat és másokat. Magjuk is maradt — és ne feledjük: Jézus Krisztus ősei között is volt legalább két idegen asszony (Mt 1,5)!

1Kor 4,14–21

228. dicséret

150 nap egy örökkévalóság. Nehéz elképzelni, milyen viszonyok uralkodnak egy állatokkal telizsúfolt bárkában ennyi idő után (7,24). De Istennél más az időszámítás. Az Úr emlékezett Nóéra, tudta, a jövő kulcsa ott van bezárva a bárkába, és emlékezni több, mint nem felejteni. Az Úr pontosan tudta, az emberiséget még egy erőteljes megtisztító kísérlettel sem lehet helyes útra terelni. De akkor hogyan őrizhető meg az ember? Ez a bárkába lépéskor még titok, de a szabadulás után az oltárról felszállt a füst, az ég felé. Célba ért az Isten előtt kedves illat, és elhangzott az ígéret: „Nem átkozom meg többé a földet...” (21) Az ember maradt, ami volt. Nem lett sem hűségesebb, sem engedelmesebb, sem kitartóbb. Az ember menthetetlen, mégis megmenekült, mert az irgalom kerekedett felül. Ostromoljuk Istent, még tragédiáink után is! Önerőből pusztulásra méltók vagyunk, de Isten irgalma felülmúlhatatlan. Az Úr a kétségtelen gyötrelmek között megőrizte Nóét és a vele lévőket; majd sok nemzedékkel később elküldte Fiát, értünk. Tudta, hogy az ember menthetetlen, de talált megoldást a menthetetlen ember megmentésére. Kell ennél szilárdabb alap? Aligha. Építsük életünket erre a bizonyosságra!

1Kor 5

206. dicséret

Isten ígéretet tett, noha senki nem kényszerítette rá. Ő nem leli örömét a rombolásban. Az égen húzódó szivárvány azóta is erre az ígéretszövetségére emlékezteti Istent és az embert is. Nekünk ez jut eszünkbe a szivárványról. Számos szövetségkötésről beszámol a Szentírás, ezekben az ember soha nem egyenrangú, de máskor mégis aktív résztvevő fél. Ábrahám megértette, hogy a szövetség megköveteli a férfiak körülmetélését, Mózesnek a hegyre kellett felmennie a kőtáblákért. A szivárvány jelével egybeforrt Nóé-szövetség más, itt az ember semmit nem tesz, csak elfogad. Nóé megtapasztalta a teremtés rendjének fejtetőre állását, túlélte a túlélhetetlent. A határok közé szorított vizek a szeme láttára törtek elő, eltűnt a száraz, a földi élőlények lelke kihunyt, ő pedig tehetetlenül ült fénytelen lélekvesztőjében. Egy darabig hallotta a víz zúgását, aztán már azt sem. De túlélte. Nem volt még ember a földön, aki nála jobban értette volna, mit jelent ajándékba kapni az életet. Talán nem csoda: ő, a túlélő, a szövetségkötés során (1–17) egyetlen szót sem szól. Néha el kell némulni Isten előtt – az elfogadás nem igényel szavakat.

1Kor 6,1–8

205. dicséret

A fejezet Nóé fiai által a népek családjára tekint. Ez jelzi: bár a bibliai szöveg hamarosan egyetlen családra, majd egyetlen népre (Ábrahám leszármazottaira és Izráel népére) fókuszál, de Isten számontartja mind a nemzeteket. A listában az egyik legkülönlegesebb figura Nimród (8–12), a vadász. Őt az ókori irodalom számos hősével, sőt mitikus alakjaival is próbálták már azonosítani. Volt, aki babiloni isteneket keresett alakja hátterében, mások Óriónra, a görög mitológia hősére gondolnak, ismét mások III. Amenhotepre, Egyiptom fáraójára vagy Gilgamesre, a legendák félhomályába vesző királyra. Személyénél érdekesebb, amit a Biblia neki tulajdonít: nagy vadász volt, aki városépítő királlyá lett. Bábel, Akkád, Ninive – a Szentírás lapjain az elnyomással, Izráel népének leigázásával forrtak össze ezek a városnevek. Nimród megtestesíti az erőszakot, amelyet Izráel elszenvedett, rá vezeti vissza a Biblia azt a két birodalmat, amely megrázta, végül megsemmisítette Izráel királyságát: Kr. e. 722-ben az északi országot fővárosával, Samáriával együtt (2Kir 17, asszír fogság), majd szűk másfél évszázaddal később Júdát és Jeruzsálemet (2Kir 24–25, babiloni fogság). Őt is számontartja Isten? Igen. Minden, ami az ég alatt történik, Urunk kezében van!

1Kor 6,9–20

40. zsoltár