A történet kezdete látszólag ideális viszonyokat tükröz: egyetértésben dolgoznak együtt az emberek. Az idill azonban hamar megbomlik, amikor egy hatalmas migráció során az embertömeg áramlik előre, és egy letelepedésre alkalmasnak látszó területen kultúrát akarnak teremteni (2). Itt a minden különbséget elfedni próbáló birodalom gondolata jelenik meg, ami semmit nem változott az évezredek során: itt vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk! Ismerős ez a gondolkozás nekünk is. Csakhogy az emberiség gőgös törekvései végül mindig elbuknak. Huszonegyedik századi nyelvre fordítva ez pozitív történet lenne, mert itt minden együtt van, amit a ma gazdasága értéknek tart: határokat feszegető cél, gördülékeny kommunikáció, innováció – hisz rájöttek: ha nincs kő, csinálni kell mesterséges követ, téglát (3). Dicsőséges program ez, valóban. Aztán Isten aláereszkedik, és az egész meglehetősen szánalmassá válik. A világraszóló nagy cél megvalósítása az Úr szemében olyasmi, amit csak leszállva lehet szemügyre venni, és közben halkan mintha azt mondaná: ember, már megint sokat gondoltál magadról. Mi mindenre képesek vagyunk? Ugyan már! Előbb-utóbb Isten alászáll, hogy lássa, mivel próbálkoznak teremtményei odalenn. Már megint.

1Kor 7,1–16

35. zsoltár

A Szentírást az első sorától olvasva e ponton lépünk be az emberiség történetébe, amely a bibliai felfogás szerint az ember és Isten kapcsolatának története. Nem általában az emberiség, hanem egy bizonyos ember áll kapcsolatban Istennel. Ilyen volt Ábrahám, a vele lévők, és ilyen lehetek én magam is. Nem élünk több száz évig, mint az őstörténet nagyjai, és nem hasonlítunk Nóéhoz sem, nincs bárkánk, amelyen megmenekülhetne minden élő lélek, viszont megvan bennünk egy fontos tulajdonság: az ember ma is képes meghallani Isten hívását. Isten megszólította Ábrahámot, akit a Biblia ekkor még Abrámnak nevez, és várta válaszát, ő pedig méltó választ adott, cselekedett, az isteni parancs szerint. Ábrahámot hite által igyekszünk megérteni, ezt emeli ki alakjából az Újszövetség is: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.” (Zsid 11,8; vö. Róm 4,9; Gal 3,6–7) Kapaszkodott az ígéretbe, várta az áldást, hite megtartotta. Tőle tanuljuk meg: az áldás elfogadása az elengedés készségével kezdődik: aki nem hajlandó lemondani a kiszámítható jövőről, nem lehet részese az új kezdet áldásának.

1Kor 7,17–24

447. dicséret

Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor az ember megtapasztalja Isten áldását! Mindenki egészségre, jólétre, gyarapodásra vágyik – az Ige emlékeztet: az árat meg kell fizetni mindezért. Mai történetünkben az adott területhez mérten túlzottan nagyra nőtt nyájak okozták a problémát, mert a föld már nem tudta eltartani őket. Egy család, két vagyon: a viszály nem maradhatott el. Nagy áldás, ha ilyen helyzetben a bölcsesség és a családi összetartozás értéke az anyagi érdek fölé tud kerekedni, de gyakrabban történik ennek ellenkezője. Az ősatyák belátták, ebben a helyzetben a békés elválás jobb az állandósuló viszálynál. Ehhez is bölcsesség kell. Lót döntés előtt állt, merre menjen tovább. A klán együtt nem maradhatott, ő választott. Legelőket látott maga előtt, vizet, a további vagyonszerzés lehetőségét. Elindult a Jordán-völgy felé. Ha kicsit jobban körülnéz, talán Sodomát is észrevette volna, a romlottsággal teli várost, az embereket, akik között majd élnie kell – de erre már nem figyelt. Ment, a saját feje után; Isten viszont nem őt, hanem Ábrahámot szólította meg, neki ígért földet és utódot (14–16), és ez neki elég is volt: ő is ment tovább a maga útján, a látszólag értéktelenebb föld felé.

1Kor 7,25–40

503. dicséret

Titokzatos háború ez, titokzatos Ábrahám tizedfelajánlása is, mert elfogadójáról, Melkisédekről sem tudunk többet. Legjobb, ha csak ízlelgetjük a két titokzatos elbeszélés, a háború és a tizedadás közötti szavakat: „áldott a Felséges Isten!” (20) Életünk tele van reménytelennek látszó helyzetekkel, melyekből rejtélyes módon mégiscsak kiszabadulunk. Megvívunk lehetetlennek látszó napi küzdelmeket, közben fogadkozunk: csak most az egyszer tartson meg minket Isten... Most segítsen meg, és mi tényleg mindent megteszünk... Aztán persze minden marad a régiben. A siker után elégedetten hátradőlünk, fogadalmaink köddé válnak, mintha nem is lettek volna, és környezetünkkel összekacsintva talán már arra gondolunk, most megünnepeljük a sikert! Ilyenkor csúszik ki a szánkon: „Ezúttal szerencsénk volt.” Megesik ez velünk, de valahányszor így viselkedünk, hitetlenségünkről teszünk tanúbizonyságot. Szabadulásunk nem a jó szerencse gyümölcse, hanem Isten gondviselésének jele, a siker pedig áldás, az Úr áldása. Emlékezzünk ezért az Ige szavára – ha Isten csodálatos beavatkozását tapasztaljuk, az egyetlen hozzá és hozzánk méltó válasz ez: áldott vagy te, Urunk!

1Kor 8

55. zsoltár

Eljött az ígéret megerősítésének ideje. Ábrahám hitt, engedelmesen elindult, de az ígért áldás nem akart beteljesedni. Ehelyett kapott a nyakába családi viszályt, háborúságot. Ráfért már egy újabb találkozás, egy biztató „ne félj” (1). Ősatyánk tele volt kétséggel (8): tényleg érvényes minden, amit az Úr mondott neki? A válasz kézzelfogható: lesz örökösöd, mint csillag az égen, és tiéd lesz ez a föld. Lehetséges ez? Hogyan hihetné el ezt bárki, még ha egész életét engedelmességre alapozta is? Az Úr nem biztatgatta, hanem parancsolt: vágj állatot, hozz húst, helyezd el, ahogy mondom, hagyj ösvényt a darabok között. Ábrahám ismét engedelmeskedett. A következő jelenetben látjuk magunk előtt a férfit, aki naphosszat hessegeti a madarakat a földre tett húsdarabokról, míg fáradtan és a reménytelen, egyoldalú küzdelmet feladva a földre roskad. E pillanatnak kellett elkövetkeznie, elragadja a mély álom, ahogy annak idején Ádámot (2,24). Ébren nem viselhette volna el népe jövőjének feltárását (13), és talán ő is át akart volna menni a kitett húsdarabok között. Ezt nem tehette meg, viszont megértette: valóban az ígéretét elpecsételő Urat látta a dermesztő sötétségen át.

1Kor 9,1–18

295. dicséret

Isten számos meghatározó tulajdonsága közül talán a legfontosabb: az Úr a látás Istene. Ő lát. Látja az embert, a nyomorúságban lévőt és a hatalmat gyakorlót; azt is látja, mi van bennünk. Amikor a zsoltáros már-már számonkérő hangon Istenhez kiált, akkor is csak beavatkozásának késlekedése miatt panaszkodik (6.4; 90,13), de nem vitatja, hogy az Úr látja a szükséget szenvedőt. A ma embere, körülvéve az istentagadás tengerével (vö. Zsolt 14,1; 53,2), sokkal inkább azt hiszi, Isten megvakult, hiszen ha látna, beavatkozna. Abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy az Úr köteles egészséget hozni, járványokat megfékezni, békét teremteni, mindenki jólétéről és boldogságáról gondoskodni. Ezt várjuk Istentől, és nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy ő nem ezek szerint az elvárások szerint cselekszik. Megszületik az ítélet: Isten vagy halott, vagy megbénult, vagy gonosz, tehát el kell temetni, vagy egyszerűen ki kell iktatni a világ erői közül. De Isten él és lát. Korlátlan hatalma azt jelenti: ő lát, de nem köteles beavatkozni. Semmire sem köteles, neki semmit nem muszáj. Mert ő az Isten. Mi hálás szívvel borulhatunk elé és köszönhetjük meg, hogy ő - ilyen. Ezt érezte meg Hágár, a számkivetett asszony is.

1Kor 9,19–23

166. dicséret

Ábrahám már kilencvenkilenc éves volt, amikor ezt mondta neki az Úr: „Járj színem előtt, és légy feddhetetlen.” (1) Egy megvénült emberrel beszél itt Isten! Előfordulhat, hogy az Örökkévalónak még terve van vele? Ez a kérdés ettől kezdve nem kérdés. Majd’ százévesen is kaphat célt az ember, sőt, még gyermeket is ígérhet neki az Úr (16), ami valljuk be: tényleg nevetséges (17), de csak amíg emberi módon gondolkozunk. Ezt az ígéretet a világ teremtő Ura teszi. Talán érezte ezt legbelül Ábrahám, aki nevetett ugyan, de engedelmeskedett, és ez a döntő. Szebb lenne a história a nevetés nélkül, ha csak a csodálatos Istenre hagyatkozás jelenne meg benne? Nyilván, de ez a nevetés teszi a történetet emberivé. Ez mutatja meg nekünk, hogy Ábrahám is ember volt, mint mi, kétségekkel; csak ő úrrá tudott lenni elbizonytalanodásán, és képes volt legyőzni félelmeit. Ezért engedelmeskedett és vette testére a szövetség jelét. Ezt a szövetséget okkal nevezi öröknek a fejezet – nem arról van szó, hogy a körülmetéléssel Isten szövetsége kikerülne a mostani világ keretei közül, a testen viselt jelnél személyesebbet egy ókori ember nehezen tudott volna elképzelni. Isten szövetsége örök, mert nemzedékről nemzedékre szól, minden soron következő generációra érvényes.

1Kor 9, 24–27

229. dicséret