Szúnyogok a Nílus partján

A szúnyogkicsinyek szépen befalatoztak a nádnektárból, amelyet szúnyogpapa készített nekik vacsorára. Édesség gyanánt még a vízililiom nedvéből is kaptak egy-két csöppet.

– Gyertek most már, ideje lesz lefeküdni – szólt végül a körülötte zümmögő gyereksereghez.

– De nem várjuk meg a mamát? - kérdezte Sziszi aggódva.

– Nem, hosszú műszakja lesz most – szólt szúnyogpapa, és beleszimatolt a levegőbe. – Úgy érzem, tábortüzet gyújtottak az emberek. Tudjátok: a tűz, a füst nagy ellenségünk. A mamának nemigen lesz módja így megcsípni senkit. Meg kell várnia, amíg lelohad a tűz, vagy amíg valaki elmegy végre aludni. Úgyhogy nem érdemes rá várnunk, sokáig fog dolgozni szegény.

– De azért azt az egyiptomi történetet elmeséled, ugye?

– Hát hogyne! – zümmögte szúnyogpapa lelkesen. – Mert akár hiszitek, akár nem, mi, szúnyogok benne vagyunk az emberek legszentebb könyvében, a Bibliában.

Sziszi, bár álmos volt már, mégis hatalmasra nyitotta az egyébként is nagy, összetett szemét.

– De hogyan? – kérdezte a papáját. – Hiszen az emberek gyűlölnek minket! Ők a legfőbb ellenségeink!

– Így van – bólintott szúnyogpapa. – Éppen ezért választotta Isten a mi népünket arra, hogy megleckéztesse az egyiptomi fáraót. Mert Isten azt parancsolta Izráel népének, hogy térjenek vissza a tejjel-mézzel folyó Kánaánba.

– A tej meg a méz olyan az embereknek, mint nekünk a vér? – kotyogott bele a történetbe Sziszi.

– Hááát… – vakarta a fejét szúnyogpapa, mert nem volt teljesen biztos a válaszban. – Valami olyasmi. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a fáraó nem akarta elengedni Izráel népét. Mert ők rabszolgák voltak azon a földön, és éppen a fáraó építkezésein dolgoztak. Ekkor az Isten csapásokat küldött az egyiptomiakra. Először a Nílus vize vérré változott. Azután jöttek a békák. Harmadjára pedig szúnyogok lepték el Egyiptom földjét.

A szúnyoggyerekek tátott szájjal hallgatták az apjuk történetét. Szinte látták maguk előtt azt a furcsa, félelmetes világot, amikor a csapások egymás után sújtják az egyiptomiakat.

– Hát, akkor az nem lehetett olyan nagyon jó világ – gondolkodott el Sziszi –, nem biztos, hogy érdemes lenne odaköltözni.

– Nem bizony – válaszolt az apukája. – Ráadásul a fáraó annyira gonosz volt, hogy még Isten számos csapására volt szükség, hogy elengedje a zsidó népet. Mert nemcsak minket, szúnyogokat küldött ki Isten, hanem jöttek utánunk a böglyök, a sáskák, elpusztultak az állatok, elpusztult a termés, megbetegedtek az emberek, sötétség borult a földre, és végül mindenkinek meghalt az elsőszülött gyermeke, aki nem hitt Istennek. Csak ezután engedte el a fáraó Izráel népét, csak ezután engedelmeskedett Isten szavának, és a zsidók hazamehettek végre a saját földjükre. Erre a szabadulásra emlékeznek minden páska idején. Ilyenkor elmesélik a gyermekeiknek az Egyiptomból való szabadulás történetét.

– És mondd csak, apa, rólunk is megemlékeznek ilyenkor? – kérdezte Sziszi.

– Gondolom – válaszolta az apukája –, de az az igazság, hogy ebben a történetben nem mi voltunk a főszereplők. Hanem Isten, aki megszabadította az ő népét.