A teológia elvégzése után hogyan került kapcsolatba a kórházlelkészséggel?

Már teológuskoromban rendszeresen látogattam időseket, betegeket az otthonaikban és a kórházakban. Örömömre szolgált a sok találkozás, hálásan emlékszem vissza több beszélgetésre. Mély nyomot hagyott bennem néhány szeretetre méltó személy bölcsessége, humora, hite, a betegségről és a halálról való gondolkodása. Akkor még nem gondoltam, hogy a Fennvaló kórházi szolgálatra hívott el, de azt már éreztem: a lelkigondozás, a bátorítás képessége az én lelki ajándékom.

Az akkori püspök, Csiha Kálmán figyelembe vette sajátos helyzetünket, a teológiai tanár férjemnek Kolozsváron kellett laknia, így én vallástanári és kórházlelkészi kinevezést kaptam a kincses városban.

A páli felszólítás, miszerint szüntelenül imádkozzatok, talán sokszorosan igaz ebben a hivatásban. Mit jelent ez az ön esetében?

Az ima és igeolvasás a mindennapjaim gerincét képezik. Ebben a szolgálatban különösen fontos a lelki be- és kimosakodás. Látogatás előtt az igeolvasás, az elmélkedés, az imádság, a váratlan helyzetekre való felkészülés jelenti a lelki bemosakodást. A találkozások után ismét imádság következik, ez a kimosakodás. Enélkül nincs erőm a sok különböző helyzetben levő ember állapotát felmérni, a kórtermekben az ágyak mellett a megfelelő imádságokat megtalálni. A szolgálatom jelentős hányadát ezek a könyörgések adják, középen a találkozások, a betegekkel közös Istenhez fordulások vannak. Nagy szükség van a kórtermekben Isten jelenlétének az észlelésére. Hálás vagyok, mert gyakran éreztem a Szentlélek munkáját. Reggeltől estig többször mondok közbenjáró imádságot bizonyos személyekért és általában a betegekért, a kórházak személyzetéért.

Mindennapi munkája mennyire befolyásolja életét, családját?

Kezdetben a férjem kérte, hogy ne vigyem haza a szenvedésről szóló történeteket. Ezért útban hazafelé betértem a templomba, számba vettem a találkozásokat, és imában letettem Isten kezébe azokat az embereket. Azután a közeli élemiszerüzletben vásároltam valamit a családomnak. Amíg a gyermekeink fiatalabbak voltak, könnyű volt az átmenet a szolgálat és a családi élet között. Ma az unokáink mosolya, a szomszéd gyermekek vidámsága, a felnőtt gyermekeink meg a férjem humora segít az élet napos oldalát is értékelni. Jó kapcsolatot ápolok a lelkészkollégákkal, az imaközösségeinkből sok erőt merítek. Ez fontos, hiszen embert próbáló a szenvedők látványa, a súlyos betegek, a haldoklók mellett átélt érzelmi katarzisok. Hálás vagyok, mert minden alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy elfogyott az erőm, hullámvölgybe kerültem, lehajolt hozzám az Úr és megerősített.

Alakította-e Istenhez való viszonyát a kórházlelkészség?

Szoros kapcsolatban vagyok Istennel. Fontosabb nekem e kapcsolat, mint a lélegzetvétel. Szerintem a nap 24 órája nem elég hálát adni, megköszönni létünket. A legjobb az, amikor teljes szívből tudom mondani, hogy „legyen meg a te akaratod”.

A beszélgetésekben hallott traumák, nehézségek hamar a kiégés határára sodorhatják a kórházlelkészt. Hogyan lehet védekezni ez ellen?

Gyakran éreztem már úgy, hogy nem tudok elviselni több szenvedésről árulkodó szót. Ilyenkor szinte kétségbeesve kértem a Szentlelket, hogy fakassza fel szívemben az örömforrást. A napi Ige, az ima, a szeretteimmel való beszélgetések, a humor, a lelkésztársak és a barátaink együttérzése átlendít ezen a lelkiállapoton. Paradox módon azt is átéltem, hogy egy súlyos beteggel való találkozást is felhasználhat Isten az öröm átélésére. A koronavírus miatt nem engedtek be bizonyos kórházi osztályokra, azokban a hónapokban megritkultak a személyes találkozások. Nagyobb hangsúly került a közbenjáró imádságokra, eközben gyakran felüdültem. Isten felfrissített azáltal, hogy ritkábban szembesültem a szenvedésekkel. Különben: minden alkalmat megragadok, hogy beszéljek az élményeimről, biztosítsam a friss levegőt a lelkemnek.