Sokszor hallunk panaszkodni embereket – kortól és nemtől függetlenül –, hogy fáradtak, ki vannak merülve, és valljuk be, a panaszkodók sorából mi sem maradunk ki. Mintha valami általános bénultság vett volna erőt az emberiségen, amelyből nem tud vagy csak nem akar kimászni, hanem egyre mélyebben belemerül. Ennek egyik oka az lehet, hogy az emberek mindent maguk akarnak megoldani, a saját erejükből, ami oda vezet, hogy erejüket vesztik. Nem merik a problémáikat, gondjaikat, bajaikat, nehézségeiket rábízni Istenre. Arra az Istenre, aki minden terhünket, nyomorúságunkat magára vette egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban (vö. Ézs 53,4) a golgotai kereszten.

Pál apostol – heti bibliai szakaszaink sorában – vall erőtlenségeiről, de dicsekedve vall róluk, mert tudja: ha beismeri, hogy valamihez nincs meg az ereje, akkor Istentől kaphat hozzá (2Kor 12,9). Mennyire más ez a gondolkodás ahhoz képest, mint ahogyan mi élünk hívő keresztyénként! Siránkozunk, panaszkodunk, elégedetlenkedünk, mindent és mindenkit okolunk nehéz helyzetünk miatt, de nem jutunk el oda, hogy megálljunk imádságban Isten előtt és elmondjuk neki, hogy az előttünk tornyosuló akadályokat emberi erőnkkel képtelenek vagyunk megoldani. Inkább erősnek mutatjuk magunkat, pedig gyengék vagyunk, magabiztosnak akarunk látszani, de közben a legkisebb akadálynál is megbotlunk.

Vajon mikor jutunk el egyénileg és közösségileg oda, hogy megvalljuk: gyengék, erőtlenek és elesettek vagyunk? Ha csak a magunk erejére támaszkodunk, azzal nem engedjük, hogy Krisztus ereje lakozzék bennünk. „Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12,10)