Az Ige mellett
IX. 25. VASÁRNAP
(16) „Nem én, hanem Isten ad megnyugtató választ a fáraónak.” (1Móz 41,1–36)
Ez bizony nem kegyes fordulat József szóhasználatában, hanem olyan önazonosság, amely végigkíséri őt útján. Nemcsak arról van szó, hogy „az Úr Józseffel volt”, hanem arról a belső higgadt meggyőződésről: József csak annyit tud, csak azt képes elvégezni emberileg elvégezhető és afölötti mértékben, amit a vele levő Úr odaad neki. Ezt fontos tudni elsősorban neki magának, hiszen ha ebben megbillen, akkor kibillen abból az Úrral való közösségből, amely őt mindeddig minden körülmények között megtartotta: testvérei közül való kirekesztettségben, a pusztában – a kiszáradt kútban, a midjáni és izmáeli kereskedők kezében, Potifár házában, a börtönben, s most a fáraó házában. De fontos ezt tudni a fáraónak is, hiszen ezzel kezd kibontakozni az Ábrahámnak adott ígéret: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12,3) Ezt vallja meg Pál apostol a későbbi időkben: „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok…” (1Kor 15,10) Érdemes Isten valós jelenlétében élnünk, s ehhez mérten megvallani magunk és mások miatt az így meghatározott önazonosságunkat, ezzel együtt lehetőségeinket és örök életre érvényes életesélyünket.
2Kor 8,16–24.
248. dicséret
IX. 26. HÉTFŐ
(42) „…levette a fáraó a pecsétgyűrűt az ujjáról, és József ujjára húzta…” (1Móz 41,37–57)
Most kell csak igazán a higgadtság, bölcsesség, mértékletesség, határozottság! Egyszóval a helyes önazonosság József számára. Ő a birodalom második számú embere. A fáraó részéről való felhatalmazás így szól: „…nélküled még a kezét vagy a lábát sem mozdíthatja senki egész Egyiptomban.” (44) Nagy a tét, de nem egyszerűen a fáraónak való megfelelés, sokkal inkább az Úrnak való folyamatos engedelmesség dolgában. Az ígéret már teljesül, Egyiptomba járnak minden környező országból, hogy József intézkedése alapján élelmiszerhez jussanak. Elkezdődött az idő, amikor az Úrnak való engedelmességen nyugvó események sokak számára bizonyságként szolgálnak. Izráel Istene az Úr. Az ő kezében vannak mindenek, nála van a megoldás birodalmi tekintetben, azon túlmutatóan. Éhezés és bővelkedés dolgában. Nemzeti és nemzetközi területeken. Magán- és közéletben. József kezére a hatalmat jelképező, a hatalomgyakorláshoz szükséges külső tárgy kerül. Azonban lelkében, tudatában és az ebből fakadó intézkedésekben Isten szándéka teljesül. József fő helyre került, de alázatos maradt küldetésében. Előképe a megváltó Úrnak, aki üdvösségünkért „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).
2Kor 9.
101. zsoltár
IX. 27. KEDD
(28) „…remegve mondogatták egymásnak: Mit cselekedett velünk az Isten?!” (1Móz 42)
Végre elhangzik ez a mondat! Évek telnek el József „elvesztése” óta. Tudjuk a Bibliából, mi történt Józseffel, de azt csak feltételezhetjük, mi történt az otthon maradt Jákóbbal és tizenegy fiával. Kétségek, nekirugaszkodások, küzdelmek és most – az egész földre kiterjedő éhínség miatt – végső próbálkozásuk az egyiptomi út, hogy az életben maradás feltételéhez jussanak. A Józseffel való, számukra még titkon maradt találkozás következményei bonyodalmas szálakat fűznek. József szinte magához kötözi őket okosan átgondolt intézkedésével. Megfejthetetlen az útközben zsákjukba rejtett pénz, s majd otthon a többi. De elhangzik a mondat: „Mit cselekedett velünk az Isten?!” Kétségbeesésben született néhány szó. Az iránya jó, hiszen nem tisztázták magukban a tartalmát azok sem, akiknek a száját elhagyta. De az Úrra irányul. És ennyi bizonyosságuk van: Isten. Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak Istene. Minden zavaros bennük. Tele vannak félelemmel. Nélkülözik a lehetséges megoldásokat. De ez az ő kapaszkodójuk, éppen úgy, mint az otthon őket hazaváró Jákóbnak vagy az Egyiptomban uralkodó Józsefnek. Az ő lelkében is ez van, valamennyi többlettudással. „Mit cselekedett velünk az Isten?!” Jó ez! Jó ellehetetlenült helyzetben a kétségeket is megfogalmazni, mert az egyetlen bizonyosság: Isten. Ahogyan Megváltónk tette szabadításunkkor a kereszten, a 22. zsoltárt imádkozva: „Én Istenem, én Istenem…”
2Kor 10,1–11.
6. zsoltár
IX. 28. SZERDA
(23) „Legyetek nyugodtak, ne féljetek! Istenetek, atyátok Istene tette ezt a kincset a zsákjaitokba.” (1Móz 43)
Megdöbbentő, hogy ezeket a szavakat József házának egyiptomi felügyelője mondja a választottak közül ott toporgó fiaknak. Micsoda légkör uralkodhat József körül Egyiptomban, ha egy felügyelő ilyen világos módon tanúságot tesz az éppen ott szorongó izráeliek Istenéről? Józseffel tapasztalhatóan vele volt az Úr, s ő ezt nyilvánvalóvá tette. Tehát nemcsak ő maga tudhatta, hanem a környezetében élők is. Így kaptak testvérei megnyugtató visszacsatolást Isten gondoskodásáról egy számukra idegen közegben, idegen népből való embertől az ő Istenükről. Szép megtapasztalásaink között lehet ez is, Istenről ott és úgy hallhatunk, ahogyan nem is reméltük. S megméri hitünket, mérlegre teszi hitgyakorlatunkat a környezetünk: az ott élők gondolkodását, szavajárását, egész életfelfogását módja van áthatnia bizonyságtevő életünknek, meggyőződésünknek. Ragaszkodjunk ahhoz, amiben bizonyosságunk van: ,Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát! (2Kor 5,18)
2Kor 10,12-18.
398. dicséret
IX. 29. CSÜTÖRTÖK
(33) „…hadd maradjon itt a te szolgád e fiú helyett uram rabszolgájaként…” (1Móz 44)
Fogolycsere. Tulajdonképpen ez Júda kérése az ellehetetlenült helyzetben, amikor Benjáminnak maradnia kellene egyiptomi rabszolgaként, s úgy lehetne a tíz testvérnek hazatérnie, hogy az bizonnyal Jákób bánattól való halálát okozná. Emberi megítélés szerint ez az egyetlen megoldási lehetőség és egyben megoldási kísérlet is. Júda vállalt kezességet Benjáminért apja, Jákób előtt, ezért ő maradna helyette. Ha lehetne! Nem lehet. Azért nem, mert a megoldás nem ez a helyettesség, hanem az, ami nemsokára nyilvánvalóvá válik. A teljes megbocsátás, kiengesztelődés, egymásra találás, feloldozás, elfogadás. A helyettes helytállás csak értünk valósulhatott meg, Jézus Krisztus által. Egyedül őt és az ő áldozatát fogadja el az Atya váltságként minden korábbi, mostani, de későbbi bűneinkért is, amikor elszámítjuk a dolgainkat, évekig titkoljuk rendezetlen ügyeinket, magyarázkodunk. Nem állhatunk jót, nem állhatunk helyt sem önmagunkért, sem másokért. Júda kétségbeesett kérése nem teljesülhet. De megoldáshoz juthatnak.
2Kor 11,1–15.
434. dicséret
IX. 30. PÉNTEK
(4,5,24) „Jöjjetek már közelebb hozzám (…), azért küldött el engem Isten előttetek, hogy életben maradjatok. (…) Ne civakodjatok az úton!” (1Móz 45)
Felülmúlhatatlan pillanatok ezek. Nyilvánvalóvá lesz József személye, szándéka, a benne feltáruló lehetőség. Valóban a megváltó Jézus előképe, aki a teremtett világ egészére érvényesen mondta: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan” (Mt 11,28); „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek” (Jn 10,10). Mindebből az látszik – József története végéhez közeledve –, hogy ő Isten jelenlétében önazonosság-tudattal járta meg a nem maga választotta, de elfogadott, megértett útját. Nincs más megoldás, mint a megbocsátás, a bosszúállásnak, a gyűlöletnek a kizárása és a helyt adás az Isten terve megvalósulásának. Ennek van összerendező, távlatokat megnyitó ereje. Ez lett a kegyelem útja az Újszövetség népe számára Krisztus által. És ennek van szép elkötelező ereje úgy, amint József meghagyta a Jákóbért hazamenő testvéreinek nyilván az oda- és visszavezető útra érvényesen: „Ne civakodjatok az úton!” (24) Az egyház útja a kegyelem nyilvánvalóvá tételének útja, amelyen méltatlan a civakodás, az egyet nem értés, a gyűlölködés, torzsalkodás. A civakodást úgy lehet elkerülni, ha a megbocsátás és a visszafogadás hittudatosságában eddzük magunkat: „Krisztus a jövő, együtt követjük őt!” – ezt mondjuk és alkalmazzuk is!
2Kor 11,16–33.
345. dicséret
Gaál Sándor
X. 1. SZOMBAT
(3) „Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott!” (1Móz 46)
Hiába az éhínség, Jákób nehéz szívvel hagyja el Kánaánt. Hiszen atyáinak megígérte Isten, hogy ez a föld egyszer majd gyermekei hazája lesz. Mi lesz, ha most elmegy innen? Vajon visszatérhet még? Vagy amit eddig már megszerzett belőle a család: egy kis földdarab, rajta egy barlanggal (1Móz 23), az is odalesz? A sok vándorlás, türelmes várakozás eddig – mind hiába volt? Ám Isten megnyugtatja őt: vele és gyermekeivel a terve folytatódik. Amit Ábrahámnak és Izsáknak megígért, az be fog teljesülni – sőt, épp azért kell most Jákóbnak Egyiptomba mennie, hogy a családjából nagy nép lehessen, ahogy az Ábrahámnak adott ígéret szól! Isten hűséges. Isten megtartja a szavát. Isten vezet. Isten utat mutat és utat talál, hogy valóra váltsa ígéreteit. Talán azt érzed néha: nem jó irányba haladnak a dolgaid. Talán azt kérdezed néha: hogyan válhat így mindaz valóra, amit Isten megígért? De Jákóbbal együtt nekünk is mondja most az Isten: „Ne félj lemenni Egyiptomba!” Ne sajnáld a kitérőket! Mert ő most is veled van, és ez is része a tervének. Az a terve, hogy Krisztus legyen az oltalmad, és hogy ígéretei a te életedben is megvalósuljanak.
2Kor 12,1–10.
174. dicséret
Kustár Zoltán