Ha a családjában nem hallhatott róla, hogyan került közel Istenhez?

Világi családba születtem, nem ismertük igazán, a maga valóságában Istent, de én mindig is kerestem őt. Megfogott például az elmúlás alapvető kérdése: hova kerül az, aki meghal? Ezekre a kérdéseimre akkor nem kaptam választ. Isten útja azonban csodálatos, mert a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába kerültem, a szüleim valamiért úgy érezték, a neveltetésem szempontjából erre van szükségem.

Az első két év azonban nem volt könnyű, akkor még úgy éreztem, az Igék nekem nem szólnak, de a harmadik évtől otthonra leltem az intézményben. Itt találkoztam Istennel, és azóta ő az életem kősziklája.

Miért éppen a teológián folytatta a tanulmányait?

Nem azonnal jelentkeztem. Isten úgy vezetett, hogy a gimnázium után egy évet kint töltöttem a hajdani NDK-ban. Volt egy nagyon jó lelkészem, nála konfirmáltam, ő ajánlotta ezt az utat, de azt is ő mondta, hogy ha mégis a teológiára jelentkeznék, szívesen megírja az ahhoz szükséges ajánlást. De semmi sem történik ok nélkül! Isten tervének része volt, hogy én előbb németül tanuljak, mert szükségem volt rá a teológián és később is, amikor ösztöndíjasként külföldre mehettem. Az NDK-ban töltött idő után végül úgy döntöttem, hogy beiratkozom a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre. Már a jelentkezéskor, a felvételi bizottságnak elmondtam, hogy szeretnék külmisszióban szolgálni. Akkor senki sem hitte, hogy ez sikerülhet nekem. Az egyetem után végül Németországban voltam ösztöndíjas, utána kikerültem három kis gyülekezethez: Tiszanagyfaluba, Rakamazra és Virányosra.

Ezután jött a missziós szolgálat?

Igen, bár először Németországban folytattam újra a tanulmányaimat, ott megtanultam spanyolul. Onnan Dél-Amerikába mentem, ahová egy német missziós társaság küldött ki, egyedüli magyarként. Kifejezetten nehéz missziói út volt. Argentínában utcagyerekek és örömlányok között szolgáltam. Peruban egyfajta Pál apostoli utat jártunk be az indián kisebbség körében, mindenhova mentünk, ahol vártak, hegyekbe, őserdőbe. Oda alig-alig jut szolgáló lelkész, így olyan lelki éhséggel vártak minket, amely leírhatatlan. Ugyan villany nem volt, de boldogságban voltunk együtt. A missziói utamat végül Spanyolországban, drogfüggőségben szenvedők közötti szolgálattal fejeztem be.

Akkor érthető volt, miért kérték fel a cigánymisszió vezetésére.

Igen, eleinte mégis húzódoztam, ugyanis alighogy hazajöttem, megszólítottak ezzel a lehetőséggel, és akkor még nem akartam ilyen feladatot vállalni. Pár hónap imádság után végül mégis igent mondtam erre a szolgálatra, és boldog vagyok, hogy megtettem, mert a cigány testvérek spiritualitásából rengeteget kapok. Ahogyan ők őszintén megélik a hitüket, az a saját hitemben is segítség, és sokat jelent. Tisztelem őket az őszinte bűnbánatukért, azért, hogy nevén nevezik a bűnt. Jézus azt mondta a paráznákra, a vámszedőkre, hogy meg fognak bennünket előzni a mennyek országában. S hogy miért? Mert ők tiszta szívükből szeretik Istent és bánják meg bűneiket, amit mi nem mindig tudunk megtenni. Ezek az emberek pedig jelenleg kisebbségben vannak itt.

Hol rontjuk el?

Nem feltétlenül rontjuk el! Az emberek ma is keresik a megváltást, csak nem jó helyen. Ezotériában, csodakövekben, jósoknál. Mi, keresztyének is oka vagyunk ennek, mert nem mindig éljük meg hitelesen az életünket. Jézusnak azonban ma is szabadító ereje van, ezt világosan látom a cigány testvérek között. Ott az a cigány testvér, aki sosem dolgozott, de hallgatja az Igét, és munkába áll, vagy az, aki árulta a testét, de elkezd munkálkodni benne az Ige, és új életre tér. Én nem teszek többet, csak továbbítom Isten Igéjét, a növekedést ő adja az életükben. Ezt rendszeresen megtapasztalom. Ez a kegyelem!