Középkorú nő ül a kicsi, kazettás mennyezetű templom egyik vénséges padjában. Összekulcsolja két kezét, lehunyja a szemét és imádkozik. Egyedül van, semmi sem zavarja az áhítatát. Csak egy-egy pad reccsen időnként, ahogy halad benne az idő és a szú. Arra sem figyel fel, hogy valaki a templomajtóból gyors képet készít róla, majd kioson. Az asszony lehajtja a fejét, végtelen nyugalom hatja át, és gondolataival az Úrhoz fordul: „Adj békét, nyugalmat, megoldásokat, Uram! Egyszerű lelkek vagyunk, akik élni szeretnénk. Békességben.”

Julianna Magyarországról érkezett csapatával a kicsi kárpátaljai faluba, ahogy annyiszor. Kisbuszuk tömve volt a legutóbbi otthoni gyűjtésük adományaival. Jótét lelkek szeretetének megannyi tárgyi megjelenésével. Segíteni jöttek. Adni, találkozni, ide, a végekre. Eljöttek, mert nemcsak adni akartak, de jelenlétükkel is képviselni az ezeréves összetartozást. Lelkeket számlálni, összeölelkezni és mélyen ülő szemekbe nézni; ott, ahol sok-sok magyart, jó száz éve már, „zsebre vágott” a történelem. És azóta sem enged a szorítása. Éppen ezért az ott élők hozzáedződtek a túlélés kényszeréhez. Így lettek a megmaradás bajnokai. Minden templomuk, iskolájuk, intézményük, de családi otthonuk is erről beszél. Erről a szívós életigenlésről. Arról, hogy „magyarnak lenni: büszke gyönyörűség”.