Életünk egyik, megnyugtató légkörének köszönhetően mindig lélekerősítő helyén, sokadik sümegi látogatásunkkor, a sürgős ,,gyógyításra" (csak építészeti értelemben!) váró Kisfaludy Emlékházban kaptuk ajándékba Darnay Kálmán Kaszinózó táblabírák című, humorban és mindmáig hasznos és érdekes információkban sem szűkölködő anekdotagyűjteményének legutóbbi, 2010-es kiadását. A hangsúlyosan katolikus – ne feledjük, Padányi Bíró Márton földjén járunk – elegy-belegy írások között – nagy örömömre – találtam szép számmal református epizódokat is. Így többek között Sebestyén Móses nagytiszteletű úrról, Kisfaludy Sándor barátjáról, aki Sebestyén Gyulának, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának, nemzetközi hírű rovásírás-kutatónak a nagyapja volt.

Darnay így emlékezik meg a még idős korában is fáradhatatlan lelkipásztorról: „Kisfaludy Sándor, Deák Ferenc, meg nagyapám a Veszprémben 1836-ban kihirdetett statáriumról beszélgettek. A hirdetmény Sobrit [a Bakony híres betyárját és egész bandáját, P. É.] ...cégéres gonosztevőknek nevezi, 200-200 jó forintokat tűzve ki egyenkint fejükre. Akkor kocogott be Pápay Sámuel uramhoz [egy kortárs íróhoz] való utazása közben – hóka lován, zsinóros moldon [posztól ruhájában a szózatos ajkú tiszteletes Sümegre. Az oszlopos sóház előtt leszállt paripájáról az ezüstsarkantyús lelkiatya, és lova kantárszárát a városház előtt ácsorgó hajdúnak markába nyomta. Vezesse be, Mojzer György vendéglős uram majd megabrakoltatja. Nem telt bele öt perc, már átvette a szót Kisfaludytól és Deák Ferenctől. Mert hát mégiscsak ő volt a legmegbízhatóbb híradója a Bakony közös-közepéről frissen szállított betyárhistóriáknak”.

Hisz ekkor már hosszú ideje Nagyvázsony lelkészeként szolgált, s felesége, egyben „házi hírhozója”, Paál Mária, a betyárokat hóhérkézre adó Paál Dániel pandúr hadnagy húga volt. Isten áldása kísérje „Móses” úr minden, nem lóháton, nem ezüstsarkantyúsan, de híveiért sokféle szolgálatot vállaló mai utódát.

A Darnay-történetet többször elolvasva jutott eszembe, hogy szeretett professzorunk, Gyökössy Endre nem egyszerűen kérte, hanem egyenesen követelte – kiváló pasztorálpszichológusként – a hittudományi karra jelentkezők alkalmassági vizsgáját. Nem saját kutatási területének hiú hangsúlyozása érdekében, hanem egyedül értünk, egyháztagokért. Hiszen hosszú, munkás élete során maga is szép számmal találkozott olyan ifjakkal és hölgyekkel, akikben a tudás, a hit és az odaszánás megvolt, csak az az embereket a szószéken túli megszólítani tudás hiányzott belőlük, amely az idézett anekdota főhősét most, ennyi emberöltő után is oly szeretnivalóvá teszi!

Ma, a lelki, egészségügyi, történelmi és anyagi terhek közepén sok Sebestyén Mósesre volna szükségünk – hitükre, életerejükre, életkedvükre!