E szakasz megérteti velünk, mit jelent az a teológiai tétel, mely szerint a „bűn”, az Isten nélküli élet azt jelenti, hogy átok alatt vagyunk (1Móz 3,17). Hiszen a büntetésként, átkokként felsorolt nyomorúságoknak, szörnyűségeknek minden formáját megéljük manapság is. A bűn nyomorúságához tartozik az is: ezek nagy részét mi, emberek okozzuk egymásnak. Akit azonban már nemcsak éltet, hanem ébresztget is az Isten Lelke, annak az Úr közelében kellő érzékenysége lesz arra, hogy a megélt kínokat részvéttel észrevegye: az apró sebeket ugyanúgy, mint a nagy tragédiákat. Szerepel a mai igében egy kifejezés: „megtébolyodsz…” (34) Aki hisz, az érzékeny emberré lesz, „akármilyen fejlett is a személyisége”. Az érzékeny ember pedig könnyen „megtébolyodhat” a bűn és a gonosz tombolását és a mérhetetlen szenvedéseket látva. Ha ezért vagyunk rosszkedvűek, a világ nyomorúságát látva, akkor ez áldott szomorúság, mert boldogok, akik emiatt sírnak (Mt 5,4). A hit embere azonban soha nem ragadhat bele a nyomorúság fájó és lehúzó tapasztalatába, hanem még inkább érzékeny Isten megtartó, megváltó, hatalmas szeretetére.

Mt 10,1–15

19. zsoltár

Megrendítő, őszinte és pontos lelet ez arról a helyzetről, ahová jutott az emberi élet az Úr üdvözítő rendje nélkül. Ha nem tartjuk meg az Úr parancsait, életünk megreked, kárt vall (58). Az egész világ, benne minden ember, kimondva és kimondatlan is megváltás után kiált (Róm 8,22), mert nem tudjuk maradéktalanul az Urat követni, mert folyton elhajlunk, mert amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Kor 5,6), és ez igen rossz nekünk. Nézzük, mit ír a mai igeszakasz erről! Nincs egy talpalatnyi nyugtunk, valamiért mindig retteg a szívünk, csügged a lelkünk. Egy váratlan fordulat során azonnal rádöbbenünk, hajszálon függ az életünk, és vannak olyan mélypontjaink, amikor riadtságunkban nem látjuk a jövőt, még életben maradásunk reménységét sem. Látjuk mások életének tragédiáit, és ez bennünket is rettegéssel tölt el (65–67). A legrettenetesebb azonban az, amikor olvassuk, hogy az Úr visszaviszi engedetlen és hitehagyott népét Egyiptomba, a szolgaság házába, oda, ahonnan kiszabadította őket (68). Nincs más esélyünk, mint Jézus Krisztusra tekinteni, a mi Megváltó Urunkra, akiben világos kijelentést kaptunk arra nézve: Isten határtalan és megváltó szeretettel szeret bennünket, nem engedi el kezünket, hanem isteni hatalmával megtérést, új életet ajándékoz nekünk. Urunk hűsége kimunkálja bennünk az engedelmes, egyre inkább tisztuló életet is.

Mt 10,16–28

397. dicséret

Nagy áldás, hogy az Újszövetség világosságából szemlélhetjük e sorokat. Isten köti ezt a szövetséget népével. Ő a kezdeményező. Ő teszi meg felénk az első lépést. Isten szövetsége pedig azt jelenti, ahogy ezt Jézus Krisztusban világosan megmutatta nekünk: ő irgalmasan lehajol az emberhez, és neki oltalmat, segítséget és szabadítást nyújt. Isten nem csupán megköti velünk e szövetséget, hanem örök döntése alapján meg is tart bennünket az ő szövetségében, kegyelmében, az ővele való közösségben (Zsolt 25,13–14), hiszen az ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róm 8,38–39), még a bűneink sem! Isten erőt ad nekünk, Lelke által, hogy velünk kötött szövetségének rendelkezéseit – amelyek valójában a mi javunkat és életünket szolgálják – megtartsuk. Isten Lelke elvégzi bennünk és közöttünk, hogy egyre láthatóbbá legyen rajtunk: mi az ő népe vagyunk, akik nem „idegen isteneket”, hanem őt imádják, az ő dicsőségére élnek, a másik ember és a teremtett világ szeretetében. Ahol pedig Isten nem adott megtért szívet (3), ott az itteni világ idegen istenei tarolnak, és átkozottá teszik életünket. Nem azért átkozott az életünk, mert Isten átka van rajtunk, hiszen Isten csak áldást ajándékoz, hanem mert nélküle az életnek csak a bűntől rontott átkát, és nem annak áldását tapasztalhatjuk meg.

Mt 10,29–42

426. dicséret

A mi Urunk Jézus Krisztus felment a mennybe, hogy ott helyet készítsen nekünk (Jn 14,2): tehát nekünk a mennyben van polgárjogunk (Fil 3,20). A mennyből azonban addig is elküldte Isten az ő Lelkét, hogy már ebben a földi világban mássá legyen az Isten népe; élje és hirdesse a mennyei világot. A Szentlélek alapvető munkája, hogy elvégzi bennünk: az életet válasszuk a halál helyett. Ez a legfőbb döntés tehát valójában Isten döntése bennünk és általunk (19–20). A Szentlélek cselekszi azt, hogy átok helyett az áldás teljesedjen be rajtunk: Isten áldása, üdvözítő szeretete (1). A Szentlélek munkájának konkrét jelei: megtérés, Isten szavának meghallása és megtartása, valamint bővelkedő élet (2–9). Isten Lelke tehát távol tarja tőlünk a bűnös világ átkait (9); azoktól szenvedünk, de azok soha nem nyelhetnek el bennünket! Isten Lelke „közel” hozza hozzánk az Úr Igéjét, élővé és hatóvá teszi azt nekünk (Zsid 4,12), megnyitja az üzenetet, amely által ébren tartja bennünk a reménységet (14).

Mt 11,1–6

227. dicséret

Mózes hosszú életet kapott az Úrtól, elfáradt, de nem megfáradt emberré lett, ezért már nem tudott népével járni-kelni. Mózes sem volt tökéletes, tévesztései miatt nem mehetett be az ígéret földjére (1–2), de Jézus megdicsőülésének történetéből tudjuk (Mt 17,1–11), hogy Isten kegyelme által ott van a mennyei ígéret földjén. Nincs olyan ember, aki tökéletesen végezte volna a rá bízott szolgálatát, ezért nélkülözhetetlen az Úr kegyelme. E megtartó kegyelem azonban arra hatalmaz fel bennünket, hogy minden erőnket megfeszítve szolgáljunk, amíg tart a küldetésünk (Mt 5,48). Isten kegyelme küldi majd az áldást is, miközben teljessé teszi töredékes igyekezetünket. Az Úr kegyelme arra is késszé tesz bennünket, hogy az általa rendelt időben félre tudjunk állni. Elég az Úr kegyelme! (2Kor 12,9) Az Úr jár népe előtt. Ő majd „elintézi” népének ellenségeit. Az Úr pedig mindent jól intéz, nem téved. Isten népének, az Úr gyermekeinek nincs mitől félniük, hiszen bátorrá, alázatossá tesz bennünket a velünk járó Isten, aki nem marad el tőlünk (6–8), a nehéz ügyek között is lehetőséget készít a krisztusi szeretetre.

Mt 11,7–19

293. dicséret

Mózesnek mondta az Úr, hogy közel van elmenetelének ideje. Nagy áldás, amikor elköltözésünk idejét kijelenti nekünk az Isten, így erre hitben tudunk felkészülni. Mivel nem tudjuk elmenetelünk idejét – Mózesnek is csak az idő közelségét jelentette ki az Úr –, ezért mindig készen kell lennünk az elmenetelre: dolgainkban, testben, lélekben, hitben (14–15). A halál meghatározása a mai Ige szerint pihenés: „Te most pihenni térsz…” (16) A halál, hitben elköltözve innen, pihenés az Úrban, alvás (Jn 11,11–13), ezért abból van felébredés, egy újabb „szent” aktivitásra. Jézus Krisztus eljövetelekor vége lesz e pihenésnek, és megkezdődik az aktív, zavartalan örök élet. Mózes számára a közelgő halál ezért nem tragikus eseményt jelentett, hiszen a hívő ember ilyenkor az élethez és az élet Urához kerülhet közelebb. Emellett Mózes halála szinte kegyelmi állapot volt, hiszen utána Isten népének olyan korszaka kezdődött, amelyet kegyelem volt nem megélni. Erre utal az igeszakasz további része, majd Mózes éneke is a következő fejezetben. Isten népe és a világ „el fog romlani” (29). Micsoda kegyelem, hogy Mózesnek ezt nem kellett már megélnie. Isten az övéit, akár halálukban is, valami utána következő rettenetestől is megszabadíthatja.

Mt 11,20–30

454. dicséret

Ilyen a hívő ember, mint Mózes. Közeledőben van halála, és ő gyönyörűséges énekben az Urat magasztalja. Mert Isten hűséges és igazságos, hűségében és igazságában kőszikla. Soha nem inog meg. Az Úr cselekvése mindig tökéletes. Mózes azt is megénekelte, amit az Isten parancsolt neki (5Móz 31,19), hiszen a hívő embernek, amikor Istenről szól, mindig az Istentől rábízott üzenet képezi szavai tartalmát. Ezért a hívő ember bizonyságtétele, imádsága, de hétköznapi beszéde sem öncélú fecsegés. Isten népe mindig Isten Igéjét hirdeti (3). Isten Igéje pedig maga Jézus Krisztus és az a megváltó szabadítás, amelyet Isten ajándékozott nekünk általa. Ez az ének szomorúsággal szól arról, hogy noha Isten hatalmasan hordozta népét, e nép mégis elromlott, elhagyta egyetlen Atyját, aki teremtette és erőssé tette őt (5–9). Isten mégsem hagyta el hűtlen népét, örökké szereti, mert népének „örök része” maga az Úr, vagyis Isten önmagát adja népéért. Ez teljesedett be Jézus Krisztusban. Ez a határtalan, örök szeretet azonban kötelez! Isten valódi gyermekeit mindig arra indítja Isten örök, minket megelőző kegyelme, hogy ettől kezdve engedelmesen az ő dicsőségére és mások javára éljenek.

Mt 12,1–8

290. dicséret