Mielőtt visszatért Egyiptomba, Mózes új kihívással találta szemben magát: vajon ki fog hinni nekem? Ez az elbizonytalanító érzés áll a kígyóvá alakuló, majd visszaváltozó bot csodája mögött (2Móz 4,1–5). Az izráeliták bő négy évszázad után először szembesültek azzal, hogy Isten, Izráel Istene, megszólít. Lehetetlennek látszott ez.

Mivel pásztor volt, Mózes botot tartott a kezében. Ezt kellett a földre dobnia, és kígyóvá vált, az pedig már az élet parancsa volt, hogy a kígyó elől menekülni kezdett. Ezután rávette magát, hogy meg merje ragadni ezt a kígyót a farkánál fogva: megtette, és ekkor lett belőle újra bot, amellyel elindulhatott Isten szolgájaként a bizonytalan jövő felé; ezt kellett később kinyújtania a tenger irányába, hogy az kettéváljon, és ezzel kellett megütnie a sziklát, hogy víz fakadjon belőle. (2Móz 14,16; 17,5–6)

A történet majdnem pontosan ugyanígy játszódott le újra a fáraó jelenlétében, amikor Áron bot-kígyója elnyelte a mágusok kígyóit (2Móz 7,9–12). Kálvin, aki értette a lényeget, nem a botra tekintett, hanem a szemfényvesztésre: magyarázata szerint a mágusok botjaival nem történt semmi, csak az ott állóknak tűnt úgy, a mesterkedés hatására, mintha kígyók tekeregnének a botok helyén. Mózes semmiféle mágikus erővel nem rendelkezett. Nem ismert ráolvasásokat, és varázsigéket sem mormolt el. Kezében a pásztorok elmaradhatatlan eszköze, a bot, saját személyén kívül ezt tudta Isten szolgálatára átengedni. Ő nem varázsló volt, csak pásztor; a csodát nem ő hajtotta végre, a fáraót sem ő győzte le, hanem Isten.

A fáraó megérthette volna a jelből az Úr erejét, ezzel pedig népét a tíz csapás gyötrelmétől kímélhette volna meg: de nem volt képes felfogni a magánál nagyobb hatalmat, és országára szenvedés zúdult. Nem ártana, ha a világ hatalmasai ma is elismernék: semmik ők Isten hatalma előtt.