Meglepő, hogy Mózes, aki oly sok csodát tett az Úr nevében, és negyven éven át vezette a népet a pusztán át, ilyen nehezen vállalta el a küldetését. Hiába felelt meg minden ellenvetésére az Úr, ő csak kifogást keresett. „Nem hisznek majd nekem […], nem tudok beszélni […], küldj valaki mást!” A szerénység jó, de a félelem a kudarctól sok szép dolog gátja. Az önkritika sosem árt, de gyakran csak olcsó kifogás, hogy ne kelljen változtatni semmit az életünkön. Mind elhívást kaptunk egy feladatra. Isten ránk bízott valamit. Valamit, ami erőt kíván, odaszánást. Néha lemondást, sőt áldozatot is. Van valami ebben a világban, ami a mi dolgunk. Valami, amit nekünk kell megtennünk, védenünk. Valaki, akit nekünk kell szeretnünk, óvnunk, vigasztalnunk. Valami, ami minket bánt, terhel, valaki és valami, ami a mi odaadásunkra és megbocsájtásunkra vár… Isten türelme, biztatása végül legyőzte Mózes kifogásait, és sikerre vitte azt, ami a feladata volt. Minket Krisztus példája is biztat, szava is bátorít. Fogadjuk hát el az ő biztatását! Kérd, és neked is jelét adja, hogy mindenben számíthatsz rá!

Fil 3,15–21.

111. zsoltár

A fáraó nem adta meg magát. Hatalmának minden eszközével még keservesebbé tette hát az elnyomást, gondosan a „lázító” Mózes ellen fordítva az elkeseredett népet. A gonosz nem adja meg magát azóta sem. Nekünk sem adja meg magát. Ha másokon akarunk segíteni, mindig van valaki, aki ezt nem nézi jó szemmel. Ha valami újat szeretnénk elérni, a megszokott, régi rend őrzői ellenséget látnak bennünk. Ha csak jók és önzetlenek szeretnénk lenni, sokakat az is feldühít, mert így mindenki láthatja, hogy ők nem azok, vagy csak nem annyira… Mi is gyakran feltesszük a kérdést, amelyet Mózes is: „Miért is küldtél ide engem?” (22). Krisztusnak sem adta meg magát a gonosz. Minden erejét latba vetve próbálta őt megkísérteni, céljától eltéríteni, rávenni, hogy szálljon le a keresztről, hogy ne haljon meg ezért a világért. De nem járt sikerrel, ahogy végül a fáraó sem. A fáraót az Atya hatalma, a gonoszt a Fiú szeretete és hűsége törte meg. Engedelmes halála és feltámadása óta tudjuk, hogy csatát nyerhet a tétlenség és a rosszakarat, de akik a Lélek biztatásának engedve kitartanak a jóban, azokat végül jutalom várja.

Fil 4,1–9.

196. dicséret

Isten elhatározta, hogy közelebb lép az emberekhez. Eljött az idő, hogy még többet mutasson meg magából a megváltásra szoruló világnak. Felfedi hát Mózes előtt a nevét, a bizalom jeleként, és kiválasztja magának Izráelt, hogy mindaz, ami ezentúl megtörténik majd vele, hirdesse az ő hűségét, szeretetét és hatalmát. Erről szól majd az egyiptomi kivonulás, és erről tesz bizonyságot nekünk a teljes Ószövetség. Ám Isten azt is eldöntötte, még közelebb lép az emberekhez. Amikor eljött az ideje, Jézus Krisztus eljött közénk, hogy az Atyából még többet mutasson meg ennek a megváltásra szoruló világnak. Köztünk járt, oktatta tanítványait, felkészítve őket a nagy csodára. A csodára, amely fennen hirdeti azóta is Istenünk hűségét, szeretetét és hatalmát. Erről szól a nagypéntek és a húsvét. Isten legyőzte a legnagyobb erőt is, amely képes fogva tartani bennünket: a bűnt, a szenvedést és a halált. Istene lett mindazoknak egy új szövetségben, akik hisznek Jézusban, és nekik ígérte az örök, mennyei hazát. Erről szól a mi örömhírünk, és erről tesz bizonyságot nekünk a teljes Újszövetség. Ezt hirdeti a név, Krisztus neve is, amely minden más név fölött méltó a magasztalásra.

Fil 4,10–23.

238. dicséret

Hiába az első jelek, a bizonyíték Isten hatalmára, a fáraó nem hallgat Áronra és Mózesre. Mert a saját bölcsei és varázslói egyelőre még meg tudják tenni azt, amit az Úr küldöttei. Vajon sokaknak ma miért nem kell a keresztyének hite, a Biblia és az egyház közössége? Mert úgy érzik, hogy amit az egyház kínál, azt más is meg tudja adni. Más is tud oktatni, otthonokat működtetni, más is tud szeretni, szépeket szólni, közösséget építeni. Ehhez máshol ráadásul nem is kell áldozat, lemondás, elköteleződés. Mit tehetünk ebben a helyzetben? Egyrészt hirdetnünk kell Krisztus halálát és feltámadását: azt, amit senki nem csinálhat utána Istennek. Hirdethetjük a nagy csodát: hogy Isten Fia emberré lett értünk, meghalt értünk a kereszten, majd feltámadt értünk, hogy bocsánatot és örök életet szerezzen azoknak, akik hisznek ebben. De addig is, amíg ezt megérti és elfogadja a világ, nekünk úgy kell szeretnünk egymást, ahogy csak az tudja, aki Krisztustól nyerte ehhez az erőt. Úgy kell tudni megbocsájtani, ahogy emberi elhatározásból nem telik. Nekünk meg kell mutatnunk, milyen boldogság rejtőzik a mások szolgálatában. Hogy ámuldozva kérdezze a világ: „Kik ők, hogy így tudják szeretni egymást?”

Tit 1,1–9.

128. zsoltár

Csapás csapás után, egyre súlyosabb intelmek érik Egyiptomot. Egy darabig a mágusok és bölcsek is meg tudják ismételni e jeleket, végül elfogy a tudományuk, és intik is a fáraót: vigyázz, valami nálunk erősebbel állunk szemben, talán egy ismeretlen „Isten ujja ez!”. Ám a fáraó konok marad. A csapás alatt még fogadkozik, ígérget Mózesnek mindent, csak hárítsa el a bajt – aztán ahogy megszűnt a veszedelem, újra dacos és engedetlen lesz Istennel szemben. Ismerős ez a magatartás? Hát nem ilyen szinte mindig az ember? Jó dolgunkban elfeledkezünk Istenről. Aztán ahogy jön a baj, könyörgünk, esdeklünk hozzá, imádsággal ostromoljuk, és mindent megígérünk neki, ha segít. Ahogy elmúlik azonban a baj, a fogadalmat elfújja a szél, az imáink ismét alábbhagynak, és megy tovább csendben az életünk… Mit tegyünk, hogy ez ne így legyen? Adjunk neki imádságban hálát mindennap! Keressük meg, és meg is fogjuk találni azt, ami az ő jóságát és szeretetét hirdeti! Adjunk hálát szabadításáért, csodáiért, szeretteinkért, az élet örömeiért, egyházunkért, gyülekezetünkért, s a hitért Krisztusban, amely által minden teherhez erőt is adott…

Tit 1,10–16.

208. dicséret

Az egyiptomi tíz csapás mind azt mutatja, hogy „az Úré a föld”. Ő teremtette, ő tartja fenn, és mindent megtehet vele. A természet erői kénytelenek engedelmeskedni neki. Ő ura a földnek és a víznek, az egészségnek és a betegségnek, ura a jó termésnek és a jégesőnek. Mindenünk, amink van, tőle van: ő táplál, gondoz és oltalmaz bennünket. Néha persze a természet erői mintha elszabadulnának. Viharok pusztítanak, szárazság teheti tönkre a termést, távoli tájakon földrengés dönti romba a városokat, vagy tűzhányók törnek ki. Ezek is mind az Úr hatalmára intenek bennünket. Arra, hogy ő képes előidézni ezeket a bajokat, de képes véget is vetni nekik. Az özönvíz is elapadt, amikor eljött az ideje. A tíz csapásnak is megálljt parancsolt az Úr, hogy mindenki lássa, „az Úré a föld”. Jézus le tudta csillapítani a háborgó tengert, mert Isten Fiának még a szél és a tenger is engedelmeskedik. Ám Isten még a legkérlelhetetlenebb természeti erőnek, a halálnak is ura. Bár az látszólag nem ismer kivételt, és senkinek sem engedelmeskedik, Isten feltámasztotta Krisztust a halottak közül, és nekünk is feltámadást és örök életet ígért. Nem csak a föld tehát az Úré. Övé az életem, övé a halálom. És övé a feltámadásom és az örök életem is…

Tit 2,1–10.

134. zsoltár

Eddig azt olvastuk a Szentírásban, hogy a fáraó keményítette meg a saját szívét – ám most kétszer is azt mondja, hogy az Úr keményítette meg azt. Valóban Isten okozná a fáraó dacosságát? Hát ilyen kegyetlen és igazságtalan volna Isten? Természetesen nem erről van szó! Először is Isten nem tesz keménnyé senkit, de tud olyan helyzetet teremteni, amelyben kiderül, mi van a szívünkben. Maga Jézus mondja: „Ha nem jöttem volna, és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük, most azonban nincs mentségük bűneikre.” (Jn 15,22) Azaz Krisztus hirdeti a megtérést, és döntésre hív – aki él a lehetőséggel, az üdvözül, de aki elutasítja azt, arról kiderül, hogy bűnös. Így tett Isten a fáraó szívével is: olyan helyzetet teremtett, ahol döntenie kellett. És mivel az Úr ellen döntött, kiderült, hogy kemény a szíve. Ő keményítette meg és nem más – de Isten döntésre hívó szava volt az, ami miatt kiderült, hogy kemény. Másodszor Isten még a bűneinket is fel tudja használni a maga céljaira. Ezzel ő okozná a rosszat? Szó sincs róla! József mondja testvéreinek: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt...” (1Móz 50,20) Így használta fel az Úr a fáraó keménységét is arra, hogy csapásai által megmutassa az egész világnak: nincs hozzá fogható.

Tit 2,11–15.

457. dicséret