Állatok a Bibliában

Ha az állatok beszélni tudnának, biztosan elmondanák kicsinyeiknek azokat a történeteket a Bibliából, amelyekben őseik szerepelnek. A Vörös-tenger halai között is szájról szájra jár néhány ilyen történet.

Ellenkező irányba

Helli és Hella, a két kis angyalhal csodálkozva hallgatta Polli nénit, a Vörös-tenger bölcs, öreg polipját.

– Ó, ez olyan szép történet volt – álmodozott Hella. – Milyen hatalmas lehet Isten, hogy még a mi tengerünket is ketté tudta választani. Polli néni válaszolni akart valamit, de Helli közbevágott.

– És mondd csak, Polli néni, tudsz más olyan történetet is, ami vízi állatokról szól? Mondjuk tengeri halakról?

– A Biblia nem sok szót ejt a tengeri állatokról – kezdte Polli néni –, mert a zsidók nem nagyon hajóztak a tengereken. De tudok egy érdekes történetet, amiben egy nagy hal szerepel.

– Milyen nagy hal? – kíváncsiskodott Helli.

– Nem tudjuk pontosan – rázta meg nagy, busa fejét a polipasszonyság. – Talán valami cethalféle, vagy valami tengeri szörny.

– Tengeri szörnyek nem is léteznek! – tudálékoskodott Helli.

– Nem, valóban nem, de a zsidók régen nem ismerték olyan jól a tenger állatait, mint ti. Számukra félelmetes volt a tenger, mindenféle veszélyt rejtő hatalmasság. És hát valljuk be, a viharos tenger valóban ijesztő lehet az emberek számára, akik nem tudnak a vízben lélegezni, és képtelenek a tenger mélyére leúszni, ahol a legnagyobb vihar idején is nyugalom van. Ez a történet is, amit el akarok mesélni, egy hatalmas tengeri viharral kezdődött. Pontosabban nem is a viharral, hanem azzal, hogy egy Jónás nevű próféta nem nagyon akart szót fogadni Istennek.

– Ez nem jó ötlet – rázta a fejét Hella –, az egyiptomi fáraó is nagyon megjárta, amikor nem akart Istennek szót fogadni.

– Bizony – bólogatott Polli néni –, ez a Jónás is eléggé pórul járt. Az elején még azt hitte, hogy becsaphatja Istent. Mert az Úr azt mondta neki, hogy menjen el Ninivébe, a nagy városba, és figyelmeztesse a lakóit, hogy Isten meg fogja büntetni őket a sok gonoszságért, amit tettek. De Jónás így gondolkodott:

– Minek menjek én Ninivébe? Minek figyelmeztessem őket? Gyűlölöm az egész várost! Semmi kedvem odamenni! Úgyhogy felkerekedett, és Jáfóba ment, a nagy kikötővárosba.

– Jáfó? – kérdezte Hella csodálkozva. – Nem ismerek ilyen várost.

Damó István rajza

– Nem csodálom, mert a Földközi-tenger partján van. De hidd el, ott is élnek halak, még jóval nagyobbak is, mint nálunk! És még ha csak Jáfóba ment volna el Jónás! De nem! Felszállt egy olyan hajóra, ami Tarsísba tartott.

– Tarsís? Az meg hol van? – kotnyeleskedett bele Helli megint a történetbe.

– Hát, nem ott, ahol Ninive. Éppen ellenkező irányban, és jó messze onnan. Ma már nem tudjuk pontosan a helyét, de valahol a Földközi-tenger napnyugati partján. Szegény Jónás azt gondolta, hogy ott nem talál rá Isten.

– De nem lett igaza! – csattant fel Hella is. – Isten elől nem lehet elbújni, igaz? Még akkor sem, ha a világ másik végére akar elhajózni az ember.