Micsoda kincs, áldás a gyermek! És milyen büszke minden szülő az első gyermekére! Ma már az apák is gyakran ott vannak a szülőszobában, és átélik ők is a pillanatot, amikor felsír a gyermek. Minden gyermekáldásnak örülünk, de az első születését nem lehet soha elfelejteni. Micsoda makacsság, megátalkodottság kellett hát ahhoz, hogy Isten a fáraó ellen erre az utolsó, kegyetlen csapásra kényszerüljön! Izráel szabadságáért emberek fizettek elsőszülöttjeikkel. Drága véren kivívott szabadság volt ez, elsőszülöttek vérén megszerzett szövetség… De a mi szabadságunkért is drága árat fizetett valaki: a saját Fiát áldozta fel Isten. Minden ember bűnéért, a világ összes vétkéért emberi elsőszülött nem tehetett eleget. Mert a halál és a bűn sokkal makacsabb, mint bármilyen fáraó vagy emberi hatalom. Isten hát a saját Fiát küldte el közénk. Ő pedig alázattal vállalta értünk a halált a kereszten, hogy szabadok lehessünk. Hogy Isten népe, az ő egyháza legyünk. Az ő gyermekei, Krisztusnak pedig társai az atyai örökségben. Micsoda szeretet, micsoda áldozat ez! Drága véren kivívott szabadság, az elsőszülött vérén megszerzett szövetség…

Tit 3,1–7.

21. zsoltár

A páskabárány helyettes áldozat: azért hal meg, hogy Izráel fiai életben maradjanak, amikor az Úr az utolsó csapást is elhozza Egyiptomra. Vére az ajtófélfán azt hirdeti, hogy a bent lakók Isten népéhez tartoznak, és engedelmesen követték mindenben az utasításait. A többi áldozatot feldarabolták és megfőzték, ezt azonban egyben kellett megsütni, sőt még a csontját sem volt szabad eltörni (46. v.). Útra készen, sietve ették, hogy ha ennek a csapásnak végre enged a fáraó, azonnal indulhassanak az ígéret földje felé. Jézus az utolsó vacsorán a páskabárányhoz hasonlította magát. Ő, a bűntelen értünk áldozta magát, hogy elhárítson rólunk mindent, amit bűneinkért jogosan róna ki ránk az Isten. Amikor meghalt értünk a kereszten, nem kellett eltörni a lábát, hogy gyorsabban a halálhoz segítsék. Ezt a részletet azért jegyezte fel János evangélista (Jn 19,33), mert a páskabárányra emlékeztette őt: Krisztus valóban az „Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét” – ahogy Keresztelő János tanította róla (Jn 1,29). Vérének szimbóluma, az úrvacsorai bor egy új szövetség jele és pecsétje is. Áldozata révén lettünk Isten gyermekei, és indulhattunk el mi is az üdvösség felé. Adjunk hát hálát ezért Istennek, és kövessük az utat, amit Krisztus előttünk megnyitott!

Tit 3,8–15.

195. dicséret

Izráelt eddig minden csapástól megkímélte az Úr. Most is így lesz, de ehhez Izráelnek előbb el kell készítenie a páskavacsorát. Ezzel kell kimutatnia: érti, eddig mi történt Egyiptomban, mindent elhisz, amit az Úr előre megmondott, és kész engedelmeskedni is neki. Igen, Isten büntetni is tud, ha ellenállnak az akaratának. Ezt nem csak Egyiptom, majd Izráel is megtapasztalja. Itt azonban, szabadításának órájában, alázattal és engedelmesen fogadja az Úr útmutatását. Alázattal, mert látta, hogy az Úr hatalma mindenre kiterjed. Hálával, mert eddig őt Isten mindig megkímélte. Végül engedelmességgel: ment és megtette, amit kért az Úr. Elhisszük, hogy az Úr felette áll mindennek, és hatalmában áll megtenni mindent? Értjük, hogy Krisztus mekkora áldozatot hozott értünk a halálával? Értjük, hogy bűneinkért ő, az elsőszülött milyen hatalmas árat fizetett? Látjuk, mennyi mindentől kímél meg bennünket az Úr, és Jézus feltámadásával micsoda gazdag, új életet ajándékozott nekünk? Le tudunk borulni előtte mindezért köszönettel? Hiszem, hogy igen. Hallgassunk hát hálából mi is Megváltónk szavára: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

Filem 1–7.

167. dicséret

A nagy ünnepek Izráelt mind az Úr szabadítására emlékeztetik. Így van ez a kovásztalan kenyerek ünnepe és a páska, a zsidó húsvét esetében is. A kettőt hol egynek, hol két külön ünnepnek tartották, de mindig közvetlenül egymás után következtek: ahogy nálunk a szenteste a kétnapos karácsony előestéje, úgy ülték meg a páskavacsorát a hétnapos kovásztalan kenyerek előtti estén (5Móz 16). Miről szólt ez az ünnep? Hálaadásról és az elköteleződésről. Hála a szabadításért, amellyel Isten megajándékozta a népét – és megerősítése annak, hogy Izráel örökké Szabadítójának a népe, akinek hálából engedelmes, odaszentelt élettel tartozik. Az 50. zsoltár szépen foglalja össze ezt a szereposztást Isten és a népe között; az ünnepek lényegét is leírja: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem!” (Zsolt 50,14) Legyen a mi életünk is egyetlen magasztalás Isten csodás szabadításáért! Legyenek a mi ünnepeink is a hálaadás és az elköteleződés alkalmai! Szóljon az ajkunkról a hála: „Te megszabadítottál minket, mi pedig örökké dicsőítünk téged!” És mondjuk el mi is gyermekeinknek, unokáinknak, ahogyan Izráel: „Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk!”

Filem 8–25.

125. zsoltár

Átkelés a Vörös-tengeren: ez Izráel hitének a legfőbb tapasztalata. Itt mutatta meg Isten, hogy mindennél hatalmasabb. Itt mutatta meg szeretetét népe iránt, és hűségét ahhoz, amit őseiknek megígért. A víz kettévált, a nép száraz lábbal kelt át a tengeren, ellenségei a habokba vesztek. A szolgaságot maguk mögött hagyták, kilépve egy űj világba, ahol az út végén Kánaán várja őket. Izráel és Isten szövetségének, amelyet ezután a pusztában kötöttek, ez a csoda lett az alapja, és ez az indoklása a tízparancsolatnak is, amelyre a nép felesküdött (2Móz 20,2kk). Amit az Úr egyszer megtett Izráelért, a népek kedvéért Krisztus feltámasztásával ismételte meg. Itt mutatta meg szeretetét irántunk, amely feltétel nélküli, a rabságból a szabadságra hív, a végén az örök élet ígéretével. A sír megnyílt, Krisztus feltámadt, megtörve ezzel a bűn és a halál hatalmát. Aki ezt hittel elfogadja, belép egy új szövetségbe, ahol Izráellel együtt örökre az ő népe lehetünk. A szeretet, amellyel Istennek és egymásnak tartozunk, erre a szabadításra, erre a felülmúlhatatlan csodára épül. Magasztaljuk hát érte az Istent, bízzunk őbenne, és szolgáljunk neki hálaadással!

Zsid 1,1–4.

427. dicséret

Itt, Európában úgy gondoljuk, nem illik sem az örömünknek, sem a fájdalmunknak nyilvánosan szabad folyást adni. Különösen igaz ez az istentiszteletre, ahol az ujjongás vagy a keserű panasz helyett inkább a méltóság és a „jó rend” az elvárás. Izráelben azonban hajdanán más volt a szokás: Isten csodáját látva Mózes dalra fakadt örömében, Mirjám és a többi nő pedig csörgődobot vett a kezébe, és táncolva, dalolva adott hálát Istennek a szabadításért. Ám a híradóban ma is láthatunk távoli országokban utcán táncoló embereket, mint ahogy sok egyházban a templomban is vidámabbak az énekek, ezek ritmusára együtt mozog kórus és gyülekezet, és helyeslően bele lehet kiabálni még akár a prédikációba is. Nem a hála kifejezésének a módja a lényeges. A csendes, örömteli imádság Istennek ugyanolyan kedves, mint a tánc. Egy ölelés annak, akivel megoszthattuk a jó hírt, felér a csörgődob hangjával. Csak legyen bennünk hála a szabadításért! Krisztusért, aki megváltott bennünket, és akiben örök üdvösséget nyertünk. Azért, hogy velünk van jóban és rosszban. Csak tudjunk hálát adni neki a mindennapok sok-sok áldásáért!

Zsid 1,5–14.

45. zsoltár

A szabadság kockázattal jár, és az ember a biztonságért sok mindent képes elviselni. Így volt ezzel Izráel népe is. A fáraó kegyetlenül elnyomta és dolgoztatta őket. De megvolt a mindennapi kenyerük, ezért biztonságban érezték magukat. Örültek a szabadításnak. Ám a szabad élet próbatételei között elfeledték a sok-sok szenvedést, szépítgették magukban rabságuk keserű emlékeit. Gyakran vagyunk elégedetlenek az életünkkel mi is. Ám nem változtatunk, mert a biztos rossz könnyebbnek tűnik, mint a bizonytalanság. Vagy ha változtatunk, könnyen megbánjuk, és vágyunk vissza a szokott keretek közé. És hányszor nem hallgatunk Isten szavára! Nem mutatjuk ki szeretetünket, nem akarunk újra megbocsájtani a másiknak, nem akarunk lemondani semmiről a mások javára! Bizony, a Krisztus követése is kockázatos, és a megtértek is visszasírják sokszor a meg nem tértek életét! A mai történet arra biztat: merjük rábízni magunkat Isten gondviselésére! Merjünk élni a szabadsággal, amit tőle kaptunk! Merjünk kilépni a megalkuvások kényelméből! Felejtsük el a szolgaság húsos fazekait, és merjünk abból élni, amit Isten nap mint nap készít gyermekeinek!

Zsid 2,1–4.

156. dicséret