Vajon nem tudott volna az Úr úgy vizet fakasztani, hogy Mózesnek ne kelljen előbb ráütnie a sziklára? És nem tudta volna legyőzni népe ellenségeit, ha Mózes közben nem tartja az ég felé a karjait? Természetesen mind a két csodáját ezek nélkül is megtehette volna. Ezek ugyanis jelképek voltak, amelyekre nem neki, hanem a népnek volt szüksége. Mózes kezében ugyanaz a bot volt, mint amivel a Vörös-tengert is kettéválasztotta. Ebből kellett megértenie a népnek: Isten nemcsak a múltban él, hanem a jelenben is számíthat rá. Aki megszabadított, gondoskodik is rólunk. Aki megváltott bennünket bűntől és haláltól, a hétköznapok gondjaiban is mellettünk áll. Az Ószövetség korában felemelt karokkal imádkoztak. Mózesnek azért kellett tehát csata közben a kezeit az égre emelnie, mert imádkozott. Ez pedig arra tanít minket: az imádságban óriási erő rejlik. A nép harcolt a csatában, megtette, ami tőle tellett – de a küzdelem, a munka önmagában kevés volt. Kellett, ma is kell az imádság, amikor Istennel is megbeszéljük a dolgainkat, tőle újra és újra útmutatást kérünk, erőt a feladatokhoz, és áldjuk, magasztaljuk őt azért, amivel minket megajándékozott.

Zsid 2,5–18.

25. zsoltár

Annak, hogy Mózes bírákat állít a nép fölé, két fontos üzenete is van. Először is ezt apósa, Jetró tanácsára teszi – igaz, a történet utal arra, hogy e tanácsról Mózes azután megkérdezte az Urat is (23. v.). „Külső” tanács ez, ám hasznos és észszerű, ami Isten népének is megkönnyítette az életét. Igen, a nem hívők és a nem reformátusok is szolgálhatnak bölcs tanáccsal, akár a gyülekezet dolgaiban, az oktatásban vagy a szeretetszolgálatunk „ékes és jó rendjében” is. Legyünk hát nyitottak, ne habozzunk elfogadni az észszerű segítséget – ha meggyőződtünk róla, hogy az nem áll szemben Krisztus parancsával, és a gyülekezet érdekeit szolgálja! A másik üzenet maga a tanács. Jetró arra figyelmezteti Mózest: ha mindent egyedül akar elvégezni, nem marad ideje arra, ami valóban egyedül az ő feladata. A lelkészeink is gyakran érzik úgy: Mózesként egyedül cipelik egy gyülekezet terhét. De örülnének, ha sokan lennének, akik részt vállalnak annak hordozásában! Presbiterek, hitoktatók, egyházfiak és nőszövetség, de minden testvér is tudja segíteni a gyülekezet munkáját. Szolgáljon hát ki-ki buzgón és alázattal abban, amire képességeket kapott!

Zsid 3,1–6.

504. dicséret

Már a szabadítás csodája is jelezte: Isten és Izráel különleges kapcsolatban vannak; most, megérkezve a Sínai-hegyhez, ez nyilvánvalóvá válik. Itt köt ugyanis Isten szövetséget a népével: elé tárja rendelkezéseit, amit a népnek meg kell tartania. De ígéretet is tesz nekik, hogy tulajdonaként kezeli majd őket: óvja, védi, megáldja, ha engedelmeskednek, és hazával ajándékozza meg őket. A nagyvilágról sem feledkezik meg Isten: Izráel olyan lesz a többi nép között, mint a pap a gyülekezetben, aki az Úr áldását osztja és akaratát hirdeti (lásd 1Móz 12,3). E szövetséget bővítette ki Isten velünk, mert hisszük, hogy Krisztus az ő fia, és megváltott bennünket a bűn rabságából. Megváltott, de el is hívott, hogy ezt az örömhírt az egyház mással is megossza, és eljuttassa így Isten áldását minden emberhez e földön. Péter apostol erről így ír: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.” (1Pt 2,9k) Gyönyörű szavak – hát éljünk is eszerint!

Zsid 3,7–19.

95. zsoltár

A tízparancsolat a zsidóság és a keresztyének számára minden más parancsolat összefoglalása. Ezért is hangzik el a szövetségkötés során minden más törvény előtt. Maga Jézus is azt tanácsolja a gazdag ifjúnak, hogy ezeket tartsa meg, ha el akarja nyerni az örök életet (Mt 19,17k). Éppen emiatt soha nem volt kérdés, hogy az Ószövetségnek e parancsolatai ránk is ugyanúgy vonatkoznak. Sokan vádolják azzal a vallást, hogy csak elvesz az emberektől. Néha még mi is úgy érezzük, túl sok lemondással jár Krisztus követése… Ám a tízparancsolat jól mutatja: Isten velük nem elvenni, hanem adni akar. Előbb megmentette ugyanis Izráelt Egyiptomból. Előbb szabadokká tette, és elindította őket az új haza, az ígéret földje felé. A parancs csak ezután jön. Ezért vezeti be Isten így a parancsolatokat: „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről…” Azaz: „Mivel én kihoztalak…, mivel már szabad vagy, ne legyen…, ne imádd…, ne vedd el…” Krisztusban is mindent előre megkaptunk tőle. Megváltott, hitet adott, gyermekévé fogadott, óv, áld, és Szentlelkével tanácsol azóta is minket. Amit cserébe kér, az is a mi javunkat szolgálja: hogy megmaradhassunk mellette örökké a tőle nyert szabadságban!

Zsid 4,1–11.

422. dicséret

Félelmetes külsőségek között mutatta meg hatalmát az Úr a népnek a Sínai-hegyen. Miért? Hogy elhiggye a nép, ő valóban ott van, valóban ő beszél Mózessel, és a parancsolatok, amelyeket a népnek meg kell majd tartania, valóban tőle jöttek. Abban a korban a népek ilyennek képzelték az isteneiket – az Úr pedig meg akarta mutatni, hogy ő az igazi Isten. Azt, hogy az Úr másképp is tud beszélni, Illés története is mutatja. A próféta ide, a Sínai-hegyhez tért vissza erőt meríteni a küldetéséhez. Előtte is elvonult a szélvihar, rengett a föld, és tűz támadt, de Isten a „szelíd és halk hangban” volt jelen, és innen adott bátorítást a prófétának (1Kir 19,9–14). Amikor pedig eljött „az idő teljessége”, Isten elküldte közénk Fiát, hogy megváltson bennünket, és általa mi is Isten gyermekei legyünk (Gal 4,4k). Ő „szelíd és halk” szóval tanított. Nem parancsolt le tüzet az égből, ha nem fogadták szívesen, és szamárcsikóra ült, nem harci paripára. A kereszten sem kiáltott angyali seregekért, hanem imádkozott a kínzóiért, és odaadta értük, értünk az életét. Az Atya pedig akkor nem tűzben és füstben, hanem a Megváltó feltámasztásával mutatta meg: ő az Úr, akin kívül nincsen más igazi Isten.

Zsid 4,12–16.

217. dicséret

Ezt a mondatot szinte mindenki ismeri, és a bosszúszomj igazolását vagy Isten kegyetlenségét olvassa ki belőle. Pedig nem a személyes sérelmekről szól, és nem is örök rendelkezés… A társadalmi rendet az Ószövetség idején is fenn kellett tartani. Ám akkoriban nem voltak igazi börtönök. Izráel ezért, akár a szomszédos népek, a pénzbírság és a kártérítés mellett csak a halálbüntetést vagy a testi fenyítést ismerte. És bár Isten szava irányította a társadalmi rendet is, ezek nem örök törvények. Ma már nem menedékvárosba menekül például, aki nem szándékosan ölt, hanem a bíróságon tisztázza magát. Ma már nem adnak el senkit rabszolgának, ha nem tudja megadni a tartozását. Pedig Izráelben így volt, ezt olvassuk Mózes könyveiben. Abban a korban ilyen törvények tartották fenn a rendet, ma mások. Ám a „szemet szemért” régi szabálya még így is Isten bölcsességét hirdeti: azt, hogy a bíráskodásban érvényesüljön az arányosság elve. Ez képes elrettenteni a bűntől, de biztosítja azt is, hogy a büntetés ne legyen súlyosabb, mint az, amit büntetnek vele. Személyes kapcsolatainkban pedig Krisztus szava: a szeretet és a hetvenszer hétszeres megbocsájtás követelménye az érvényes.

Zsid 5,1–10.

110. zsoltár

Könnyű elfeledkezni a régi szegénységről, ha már jobban megy a sorunk. Gyorsan elfelejtjük, hogy mi is voltunk rászorulva mások jóindulatára. Ha nem szólunk is dacosan: „Nekem sem segítettek, én sem segítek hát másnak!”, nagy a kísértés, hogy a rosszat másoljuk: úgy viselkedjünk, mint azok, akik nemtörődömsége annak idején szenvedést okozott nekünk… Isten törvénye arra tanít, hogy ez közöttünk ne így legyen. Ha Izráel szegényt vagy kiszolgáltatott embert lát, jusson eszébe, milyen szegény és nyomorult volt ő Egyiptomban. Akkor őrajta segített az Isten – érdem nélkül, szeretetből, az ősatyáknak adott ígéret kedvéért. Most rajta van a sor, hogy másokon segítsen. Ahogy rajta is segített: nem más, hanem Isten. Jézus Krisztus a gonosz szolga példázatában arra tanít: annyi mindent kaptunk mi Istentől – méltatlan hát, ha azt a keveset nem adjuk meg másnak, amire szüksége van (Mt 18,21kk). A hegyi beszédben pedig az egész Ószövetséget így foglalta össze: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” (Mt 7,12)

Zsid 5,11–14.

235. dicséret