Hogyan talált rá a hitére?

Ha visszagondolok az elmúlt életemre, azt látom és érzem, hogy az Úristen végig a tenyerén hordozott. Az én megtérésélményem össze is kapcsolódik azzal az érzéssel, hogy engem vezet az Úr, és útmutatást ad a legnehezebb és legsúlyosabb dolgokban is. Kisgyerekkorom óta ez a meghatározó tapasztalatom.

A nagymamám tanított imádkozni. Csicsikálni megyek Jézuska nevében – ez volt az első ima, amit fel tudok idézni. Egy kis borsodi faluban, Harsányban nőttem fel, és a nagymamámmal jártam az ottani templomba. Ott akkor még külön ültek a nők és a férfiak – mi, gyerekek is a jobb oldalon, a női padsor részében ültünk.

Fontos volt számára, hogy járjak hittanórára. Így Krisztus jelenléte szerves része volt mindig is az életemnek. Az 1980-as években a harsányi gyülekezet akkori lelkipásztora nem volt hajlandó engem megkeresztelni, mert a szüleimnek nem volt templomi esküvője. Ezért átvittek Kisgyőrbe, ahol Mészáros István lelkipásztor elvállalta a szolgálatot. Ő egyébként később püspök lett a Tiszáninneni Református Egyházkerületben. Az Úristen a szeretetét bizonyította számomra ezzel is, hogy az ő gyermeke lehessek.

Hogyan teltek a gimnáziumi évei?

Voltak abban az időszakban meghatározó, hitét elmélyítő alkalmak, történések? A miskolci Lévay József Református Gimnázium és Diákotthonban tanultam. 1994-ben, az első hatosztályos évfolyammal kezdtem. 1997-ben indult el a Lámpás bibliakör, amely hitet megelevenítő volt, és szolgálni is jártunk városszerte. Magával sodró és magától értetődő dolognak tartottuk, hogy továbbadjuk a hitet.

Hogyan választott pályát?

Szóba került sok minden: a jogi pálya, a rendőrtiszti, a teológia. De sokkal inkább a gyermekekkel és a fiatalokkal való foglalkozást éreztem magaménak. Azzal álltam elő, hogy Nagykőrösre, a főiskolára szeretnék menni tanító–református hittanoktató szakra. Addig még soha nem jártam ott, de azt tudtam, hogy a hittanoktatás nagyon vonz. Harmincnégyen kezdtünk az évfolyamon, óriási élmény volt.

Nagy István akkori főigazgató egy héten keresztül erről az egy igeversről prédikált: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszék, hanem örök élete legyen.” Mindennap egy szót választott ki, arról beszélt – és én úgy éreztem, hazaérkeztem. A főiskola után Nagykőrösön maradtam a diakóniai intézetben. Hívő emberként meggyőződésem, hogy az Úristen vezet bennünket. Napról napra mutatja az utat és adja hozzá az erőt. Az imádságnak pedig óriási ereje van, bele kell kapaszkodnunk az Úristen kinyújtott kezébe.

Intézményvezetőként milyen missziói célokat szeretne megvalósítani?

2015-ben kaptam először megbízást a Molnár Mária nevét viselő fogyatékosotthon vezetésére pályázat útján, idén ősszel a harmadik ciklusomra kaptam megbízást az Úristen kegyelméből. Amikor átvettem az intézmény vezetését, az első értekezleten a Krisztus-test példáját hoztam, hiszen mindannyian egy test tagjai vagyunk. A szolgálatban mutassuk meg egymásnak a hitünket a mindennapokban! Ezzel az intézmény krisztusi arcát is ábrázolni tudjuk.

Fontos továbbá, hogy a hozzátartozókkal és a lakókkal gondosan ápoljuk a kapcsolatot. Alapvető például, hogy ha egy lakónk bekerül a kórházba, látogassam meg. Ha elmegy a minden élők útján, legyünk ott a ravatalnál. Ha látogatók jönnek a lakóinkhoz, vagy elviszik őket a hozzátartozók, igyekszünk őket meghívni, hogy kapcsolatba kerüljünk egymással. Az is fontos, hogy az egyházmegyei gyülekezetekkel legyen élő kapcsolatunk. Különösen hálás vagyok a kollégáimért, akikkel együtt tudunk dolgozni és szolgálni.