A reformáció ünnepének hetében a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint olvasott ó- és újszövetségi szakaszaink egymással kerülnek élénk párbeszédbe. A tízparancsolat (2Móz 20,1–17) kijelentése után ősi törvények következnek, majd az Úr Mózest, Áront, ennek fiait és Izráel vénei közül hetven főt magához hívott, de közülük csak Mózes mehetett egészen közel az Úrhoz a hegyen.

A hetedik napon, azaz szombaton megjelent az Úr dicsősége, a hegyet felhő borította, és Mózes bement a felhő közepébe (2Móz 24). Izráel Mózesen keresztül itt kapta a szent hajlék, a szent sátor „mennyei tervrajzát”, felépítésének és a hozzá kapcsolódó szent tárgyaknak egészen részletekbe menő leírását, a papi öltözet elrendelését és a papok felszentelésének parancsát (2Móz 25–31).

Néhány fejezettel később olvashatjuk az isteni parancs pontos megvalósítását, a szent sátor megépítését (2Móz 35–40), amelyet az Úr elfogadott, dicsőségével betöltötte a hajlékot (2Móz 40,34). A kijelentés sátra tehát az Úr parancsára készült, és azt hivatott jelképezni, kifejezni, megerősíteni, hogy Isten népével, népéért létezik. A szövetségkötés hegyén kapott mintát, előírást a megfelelő értelemmel és képességekkel rendelkező mesterek építették meg.

A Zsidókhoz írt levél csodálatos tanítást és bátorítást ad az Újszövetség népének Krisztus főpapságáról, közbenjárásáról, áldozatáról, valamint teljességéről és tökéletességéről ezekhez az előzményekhez és előképekhez képest (Zsid 7–10). „Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye.” (Zsid 9,1) „Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való.” (Zsid 9,11)

Egyedül Krisztushoz ragaszkodva, hit által és örömmel tiszteljük Istent e földön!