Hűvösek a reggelek, fázósak az esték, fagyosak az éjszakák. A fák elengedik leveleiket, mint a bölcsek a zavaros, meg nem gondolt gondolatokat. Az „ágrólszakadt” levelek lassan lengenek, hogy az utolsó körtáncot eljárva porba hulljanak. A lemeztelenedő fák csupasz ágai imádkozó kezekként merednek az anyáskodva föléjük hajló égboltra.

Szemlélve a természet hattyúdalát, a magunk mulandóságára kell gondolnunk. „Elhull a virág, eliramlik az élet” – jut eszünkbe Petőfi gyönyörű sora. Az őszi lombhullás, lombtalanítás arra emlékeztet minket, hogy az élet fájáról előbb-utóbb mi is lehullunk. Tanulságos, irigylésre méltó, milyen méltósággal hull alá a sok levél. Az oldás és kötés művészei azok, akik falevelek módján kötődnek az életfához, ősszel eloldják a köteléket, és lehullanak az élet fájáról. Nem annyira rettegve, mint inkább reménykedve az új tavaszban.

Az őszi lombhullás, lombtalanítás valójában fölkészülés a fagyos télre. Nekünk is szükségünk van lombtalanításra, illetve lomtalanításra. Eldobható világban élünk, a régi helyett újat veszünk, de sokszor nem dobjuk el, ragaszkodunk hozzá, mint az emlékeinkhez. Így lassan megtelik a kamra, a padlás lomokkal. Szerencsére van intézményes lomtalanítás. A lelki lomtalanításra ennél is nagyobb szükségünk lehet. A lelkünkben lévő kamra, garázs és padlás ugyancsak tele van „lomokkal”: el nem sírt könnyekkel, ki nem mondott szomorú szavakkal, keserű indulatokkal, amelyek elveszik a helyet attól, ami szép és jó, szerethető az életünkben.

Mindenkinek szüksége van lelki lomtalanításra, hogy könnyű szívvel, derűs lélekkel, jó reménységgel élhessen. A „nagy utazásra” készülve egyre kevesebb dologra van szükségünk, leginkább békességre meg szeretetre. Kérdés, beletörődhetünk-e az elmúlásba, a „porból lettünk, porrá leszünk” keserű igazságába. Beletörődni nem lehet, de elfogadni igen. Az élet és halál titokzatos kapcsolatát megértjük, ha nem azért élünk, hogy meghaljunk, de azért halunk meg, hogy éljünk.

Az életünk egyszeri és megismételhetetlen kaland, regény, melyet úgy kell megírnunk, hogy érdemes legyen majd ama napon még egyszer elolvasni. A nagy kérdés nem az: van-e élet a halál után, hanem az: van-e élet előtte. Érdekes, izgalmas, fájdalmas, szenvedélyes és szép lehet az életünk, a történetünk. Mondják, Isten szereti a történeteket, ezért teremtett minket, embereket. Nem azért élünk, hogy meghaljunk, de azért halunk meg, hogy éljünk, hogy az örök fény birodalmába térjünk, ahol a lélek mezítelenül sem fázik többé, mert nem „a semmi ágán” ül vacogva, hanem az Isten tenyerén, és örül, hogy elrejtőzhet az örök Szeretet élő, lüktető fészkében.

Halottainkra emlékezve még többet gondolunk rájuk, érezzük, mennyire szeretjük őket; és a szeretet éltető hatalom, a többi csak kidobásra ítélt cifra lom.