Kerúbokról a Szentírásban először a bűneset után olvasunk. Isten az Éden kertjének bezárt kapujához rendelte őket, hogy az első emberpár ne mehessen többé az élet fájához. Milyenek e mennyei lények mai Igénkben? Nincs kezükben lángpallos. A békesség és harmónia jelképei, hiszen arcuk is egymás felé fordul. Szárnyaik pedig szinte elrejtő védett teret képeznek a szövetség ládája felett. Figyelemreméltó az is, hova néznek! Az egész építmény legszentebb részére tekintenek, sőt azzal eggyé válva örökké a láda fedelét csodálják. Vajon miért? Mert itt történt évről évre az engesztelés nagy csodája. A főpap ezt a szegéllyel körülvett különleges aranylapot hintette meg a szent áldozati vérrel. Itt történt Isten jelenlétében a vétkek elfedezése. Ha a mennyei lényeket ennyire érdekli Isten megbocsátó szeretete, miképp lehet az, hogy számos embertársunk eltekint ettől? Vegyünk példát a kerúbokról! Péter apostol is ír arról, hogy az angyalok ma is vágyakoznak betekinteni Isten üdvösséges titkaiba (1Pt 1,12). Kérlek, ma igyekezz tekintetedet az Úr Jézus vérére és szabadító szeretetére fordítani!

Zsid 12,12–17.

18. zsoltár

Ha lett volna a szent sátor tárgyainak lelke, akkor bizonyára a szenesserpenyők lettek volna a legszomorúbbak. Eleve nem aranyból, hanem rézből készültek. Első olvasásra feladatuk is hálátlannak tűnik. A tűzáldozati oltár körül erős hőnek és kosznak is ki voltak téve. Elképzelhetjük, hogy gyakran mennyire bekormozódtak. Külső formájukról, esetleges művészi kialakításukról sem olvasunk egy szót sem. Mindez azonban csak a mi emberi vélekedésünk, mert e tárgyaknak alkalomról alkalomra különleges szerepet kellett betölteniük. Amikor a szentély illatáldozati oltárán tüzet kellett gyújtani, ezekkel az eszközökkel vittek parazsat a szent oltárra. Láthatjuk, hogy nem szabad ezeket a tárgyakat sem egyoldalúan szemlélnünk. Az egyszerűbb tárgyaknak is van tisztességük az Úr akarata szerint. Így van ez Isten népe körében is. Próbálj meg tágabb nézőpontból és jó indulattal, sőt hálás szívvel gondolni elhívásodra! Ne légy egyoldalú és panaszos lelkű. Pál is mondja a korinthusiaknak: „Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül…” (1Kor 12,22–23)

Zsid 12,18–29.

505. dicséret

Miután minden elkészült, Mózes szemügyre veszi a szent tárgyakat, így a díszes szolgálati ruhákat is. Majd – nyilván megelégedettséggel – megáldja azokat. Mire való a tárgyak megáldása? Jusson eszünkbe a teremtéstörténet visszatérő csodálatos jelenete! Mintha csak ez ismétlődne meg mai Igénkben is. Isten egykor az eget, a földet, az állatokat és az embert is megáldotta. Az áldás kifejezi, hogy valami Isten akarata szerint elkészült. A megáldás a szolgálatba vételt is jelenti. Az áldás sajátos könyörgés is Isten előtt, hogy az adott tárgy Isten akarata szerint jól működjön, s betöltse rendeltetését. A fogalom szorosan kapcsolódik a megszenteléshez is, ami az Istennek való elkülönítettséget is jelenti. Az Újszövetség népe arra hívatott el, hogy áldást örököljön, és áldó nép legyen. Megáldhatjuk gyermekeinket, áldást kérhetünk használati tárgyainkra, egymásra, templomainkra és istentiszteleteinkre is. Különösen fontos keresztyéni elhívás ellenségeink megáldása is (Lk 6,28). Legyünk ilyen áldást mondó nép! Mert az áldás olyan „minőségi többlet”, amely nélkül az élet soha nem lehet sem igazi, sem örök.

Zsid 13,1–6.

277. dicséret

Milyen jó lett volna ott lenni azon a nagy napon! Amikor minden emberi munka befejeződött, és minden alkotóelem a helyére került, akkor végül eljött maga az Úr is. Isten felhőben megjelenő dicsősége súlyt (kábód) jelent. Ez olyan erőteljes volt, hogy egyszerre vonzotta, de távol is tartotta Isten népét. Mózes sem tudott bemenni a kijelentés sátrába. A felhő és az éjszakánként megjelenő tűzoszlop új szolgálati időszámítást hozott a nép életébe. Ha ezek felemelkedtek, mindenki elindult. Néha csak egy napig volt pihenés, majd ismét pakolni kellett. Isten így tanította őket az engedelmességre. Ilyen a Szentlélek vezetése is. Az Úr jelenlétét kell érzékelnünk, hogy Istennel együtt éljünk és munkálkodjunk. Egyébként a tűz és felhő közelléte a jólétet is kifejezte. Nappal árnyékként védte őket a tűző naptól, éjszaka pedig világított és meleget adott. Így ér véget Mózes második könyve. Az utolsó fejezet arra az örömre készíti a szívünket, hogy egyszer Isten kegyelméből minden összeáll bennünk. Elérjük lelkünk örök üdvösségét. Egy nap megérkezve beléphetünk majd a feltámadott testi lét csodájába és Isten örvendező világának hajlékába (1Kor 5,5).

Zsid 13,7–25.

508. dicséret

Lukács evangéliumának első csodája figyelmeztető negatív jel volt. Zakariás pap nem hitt az Úr angyalának. Pedig a világ legszentebb helyének ajtajában állt, és az Úr legnagyobb követe hozta számára a jó hírt, hogy imádsága meghallgattatott, és gyermekáldásban lesz részük. Az Úr korlátozó jellel figyelmeztette a magát idősnek (presbiterosz) nevező templomszolgát, aki csaknem egy éven át elvesztette beszédkészségét. Isten hasonlóan figyelmeztette a hitetlenség bűnére egykor Éli főpapot is, amikor megvonta a kijelentést, tehát nagyon ritkává vált az Úr Igéje a silói szentélyben (1Sám 3,1). Barjézus, az álpróféta pedig azért vakult meg egy időre, mert hitetlenül ellenállt az Úr Igéjének (ApCsel 13,11). Az Úr figyelmeztető tettei legtöbbször ideiglenesek, elnémítanak, máskor korlátoznak bennünket, hogy megvizsgáljuk szívünk állapotát és megtérjünk. Eljött Zakariás életében is a nagy pillanat, amikor az Úr ismét helyzetbe hozta. Akkor már engedelmes hittel kifejezte az Úr akaratát: „János legyen a neve”! Ez annyit tesz, hogy Isten kegyelmes. Feloldja a korlátozásokat, és tiszta örömre szabadít fel.

JSir 1.

130. zsoltár

Istentől szabad kérdezni. Azonban ha válaszol, fogadjuk el a szavát, még akkor is, ha annak csak egy részét értjük. Legyen Mária különleges példakép számunkra abban, hogy megtiszteltetésnek vette Isten elhívását, még akkor is, ha ez számára a közösségi megvetést, a házastársi boldogság elvesztését, illetve a puszta létét is veszélyeztette. Mária azonban kap némi segítséget az engedelmességhez. Az angyal a Szentlélek Máriát beárnyékozó titokzatos munkájáról és mindenhatóságáról is beszél. Ez utóbbira úgy erősít rá, hogy megemlíti a már folyamatban lévő és ellenőrizhető isteni csodát: idős rokona, Erzsébet – minden emberi lehetősége ellenére – ugyancsak gyermeket vár. Mert Istennek semmi sem lehetetlen. Mindezek után Mária nem félelemből, nem is a bizonyító érvek kényszere alatt vagy mártíromságból, hanem felszabadult lelkesedéssel fogadja az Úr közeledését. Kész egész életét az oltárra tenni. Tudja, minden elképzelhető emberi kegyetlenkedés ellenére az Úr már kegyelembe fogadta, és vele van (28). Isten kész beszélgetni velünk terveiről. Azonban a „miként” kérdéseinkre adott válaszait ne hitetlenséggel fogadjuk, mint Zakariás, hanem tiszta és nyitott örömmel, mint Mária!

JSir 2.

57. zsoltár

A Jeruzsálem melletti kis faluban két kismama találkozik. Köszöntik egymást. Üdvözlő szavaik annyira különlegesek, hogy példátlanul erős testi és lelki folyamatokat indítanak el bennük és közöttük. Mária köszöntése az idős Erzsébet méhében új korszak kezdete; megmozdult a magzat, és azonnal megtelt Szentlélekkel. És még nincs vége a csodának! Olyan döbbenetes prófétai szavak tódulnak ajkára, amelyek tele voltak évszázadokon át tovább zengő és oratóriumosan megénekelt természetfeletti kijelentésekkel. Erzsébet kiemeli Mária különlegességét, hogy áldott ő az asszonyok között. Másfelől felismeri: a fiatalasszonynak, aki most látogatóba érkezett hozzá, Máriának a méhében maga az Úr lakik (43). Milyenek a mi köszönő szavaink? Gondoljunk bele, néha már nem is köszönünk egymásnak, annyira sietős a dolgunk. Alapjában véve a köszönésben is áldást kellene mondanunk, sőt eljuthatunk oda, miként az apostoli levelekben is találjuk: az Úr nevében és az Úr nevével köszönthetjük egymást. Ez azt jelenti: még mindennapos köszönéseinkben is Jézust és örömét vihetjük közelebb embertársainkhoz. Így legyen!

JSir 3.

74. zsoltár