Azzal hízelgek magamnak, hogy a véleményemet nem az aktuálpolitika vagy a reklámok alapján alakítom ki. Természetesen nem élek vákuumban, hat rám ez is meg az is, de ha fontos dologról van szó, igyekszem alapvetőbb értékek alapján orientálódni. Ilyen alapvető érték, hogy mi jó és mi rossz. Akkor éreztem először, hogy kezdek kinőni a gyermekkorból, amikor rájöttem: ami az én mikrokörnyezetemben egyértelműen jó (vagy rossz), az egy másik közegben lehet fordítva is. Ez megrendítő, de feldolgozható élmény. A feldolgozás útja azonban szerintem nem az, hogy elfogadom: minden lehet fekete vagy fehér is, attól függően, honnan nézzük. Van, ami jó, és van, ami rossz, függetlenül attól, hányan mondják fordítva.

Valahogy így van ez az abortusszal is. Nagyon kevesen mondják azt, hogy jogunk van megölni egy másik embert. Mégis, amikor ugyanezek a kérdések az abortusz kapcsán kerülnek elő, meglepően sokszínűek a reakciók. Pedig ebben az esetben is ugyanaz az alapkérdés, és fontos tisztázni, mi az alapértelmezett jó válasz – amely alól vannak kivételek.

Éppen a kivételek léte miatt fontos, hogy az elvi alapú vélemény nem vezethet ítélkezéshez, sokkal inkább empátiára van szükség ahhoz, hogy a kivételeket felismerjük, ami azonban nem jelentheti azt, hogy ezek alapján alkossunk (erkölcsi) szabályt. Vannak különleges, extrém élethelyzetek (mint például a szexuális erőszak), de az erkölcsi dilemma az abortusz esetén leggyakrabban valószínűleg az extrém körülmény nélkül, de nem kívánt módon megfogant magzatokhoz kapcsolódik. Nem visz előre, amikor a kivételekre hivatkozva éleződik ki a vita. A kivétel – kivétel, akként is kellene kezelni, mindenkinek.

A másik fontos kérdés, hogy mindez kinek az ügye. Ha csak a jogilag definiálható természetes személyeket nézzük, leginkább, de nem kizárólagosan az anyáé: ő várandós kilenc hónapig, neki különleges a kötődése a magzathoz. De ott van az apa is – és nem az extrém helyzetek apáira, hanem tartós vagy alkalmi kapcsolatok névvel, arccal rendelkező apáira kellene fókuszálni. Ők nemcsak biológiailag, hanem érzelmileg is érintettek lehetnek ezekben az ügyekben. És ott van a magzat, aki nem tehet semmiről, s akinek a jogait élénken vitatják. Hol a határ az élet és a sejtcsomó között?

Az ezzel kapcsolatos beszélgetések fájdalmasak, mert sok résztvevő számára mindez nem elvont kérdés, hanem vagy komoly tétje van, vagy régi sebekhez, traumákhoz kapcsolódik. Az egyéni élethelyzetek ismeretében könnyebben megérthető, kinek miért éppen az az álláspontja, ami. Az okoskodás, erkölcsi példabeszéd bizonyos esetekben inkább árt, mint használ. Ettől persze az embernek lehet véleménye, alapállása. Beszélgetni mindenesetre könnyebb, ha az álláspont nem a jogszabályok ide-oda cibálása kapcsán kristályosodik ki vagy folyósodik el.